Vízipók a messzeségben

Múlt hét szerdán letudtam 2011 utolsó tanóráját, és a vizsgák előtt szerettem volna kikapcsolódni a  hétvégén. Végül péntek este írt a cseh barátosném, hogy a szomszédai (egy cseh pár) mennek a Mt Cookhoz, és szívesen elvisznek minket is. Tökéletes, ez volt az egyik kiszemelt célpontom!

Szombat reggel felkerekedtünk, majd egésznapos autókázás/nézelődés (többek között a Clay Cliffs-hez) után az Ohau-tó partján vertük fel a sátrunkat, egy helyes kis vadkempingben, ahol rajtunk kívül csak két társaság volt. Két középkorú kiwi házaspár, pöpec lakókocsival, halászhajóval, esti meccshez antennával és tv-vel felszerelkezve, valamint egy olasz-francia-német backpacker trió. A horgászok nagy arcok voltak, forraltak nekünk vizet vacsorához, illetve éjszakára a melegvizes palackjainkba, a fiatalok pedig raktak tüzet, ahova mi is odatelepedtünk melegedni, beszélgetni. Eszméletlen gyönyörű volt amúgy a tábor környéke, meg kellett állapítanom, hogy az eddigi legszebb sátorhelyem.

 

Vasárnap heves madárcsiripelésre ébredtünk, majd reggeli után Új-Zéland legmagasabb hegyét, a 3754 méter magas Aoraki/Mt Cookot (aoraki felhőkarcolót jelent), a déli-alpok egyik gyöngyszemét vettük célba. Az időnk reggeltől kezdve tökéletes volt, ragyogó napsütés, de felkészítettek minket, hogy lehet tiszta ég, napsütés, a Mt Cookot akkor is jó eséllyel felhő fogja takarni, ezért még nem éltük bele nagyon magunkat. Aztán a Pukaki-tó végéből már láttuk, hogy ránk mosolygott a szerencse, és később egész nap, illetve másnap is csak akkor nem láttuk a Mt Cookot, amikor nem akartuk:)

Én már itthonról kinéztem magamnak a gleccserkajakozást, mint ki nem hagyható lehetőséget, és még az árával is megbarátkoztam, mert ilyen azért nem minden nap adódik. Mentem is bejelnetkezni, amint megérkeztünk a hegy lábához, de kiderült hogy épp nincsen túravezetőjük, mert mindegyiknek valami dolga akadt, majd kedden lesznek. Zseniálisak, hogy az év talán legszebb, legnyugalmasabb, legtökéletesebb napján nem visznek túrát. De azért így is csodálatosan alakult a nap további része.

Ebéddel kezdtünk 700 méteren, életem eddigi legszebb ebédlőhelyén:)

Már ott egy helyben ülve ujjatlanra kellett vetkőznöm olyan meleg volt a havas hegyek között. Jóllakva elindultunk az első túrára, a Kea Pointhoz, ami az egyik kisebb gleccserhez vitt.

 

Félelmetes látvány volt. Tisztára mint egy bánya, olyan hatalmas meredek oldalfalai vannak (háttérben a Mt Cook), és a mostani kevéske vízzel az aljában nehéz elképzelni, micsoda mennyiségű hordalék jöhet le a gleccserrel. Útban odafelé életem első lavinaélményében volt részem. Megyünk, megyünk, egyszercsak irtózatos robaj (nem az a dobhártyaszaggatóan hangos, hanem amiről csak érzed, hogy szörnyen hangos lehet, de valahol a távolban), fogalmam sem volt mi lehet, de körülnéztem, és megláttam a mozgást a felettünk lévő hegyen. Hatalmas mennyiségű hó zuhant lefele, utána még percekig porzott is. A túraútvonal természetesen nem volt veszélyzónában. Aztán visszafele jövet hallottam és láttam életem második lavináját.

Második felvonásként Új-Zéland leghosszabb (közel 30 km hosszú) gleccseréhez túráztunk, illetve tettünk előtte egy kitérőt a „Kék tavakhoz” (amik zöldek voltak...de lehet, hogy csak eltévedtünk:)).

Útközben találtunk egy padot, amiről még az én lábam sem ért le, úgyhogy végre abszolút hobbitnak éreztük magunkat (már 2. napja érlelődött bennünk ez az érzés a Gyűrűk Ura-beli tájaknak köszönhetően). Végül felértünk a Tasman-gleccserhez, és még lélegzetelállítóbb látvány tárult a szemünk elé egy még nagyobb gleccsertó formájában, csak éppen tisztán lehetett látni a gleccserfalat is, illetve az arról leszakadt számtalan mini jéghegyet!!!

Hihetetlen látvány volt. Csak annyi volt az üröm az örömben, hogy ha azok a nyomi túravezetők feltolták volna a se..üket a hegyre, akkor mindezt kajakból is átélhettem volna. Miután kiámultuk-bámultuk magunkat, lesétáltunk a gleccserfolyóhoz is, illetve egyúttal a tó szintjére is le tudtunk menni, úgyhogy nyaltunk kimondottan finom jeget:)

 

Ismét sátraztunk, és hát szegény Ohau-tó nem sokáig tartotta a legszebb sátorhely címet, Mt Cook Nemzeti Park kenterbe verte ezzel a látvánnyal (plusz az ugrándozó nyuszikkal, plusz a 3. lavinával amit aznap láttam):

Kicsit tartottunk az éjszakától, mert nyilván még az előző esténél is hidegebb kell legyen a havas hegyek lábánál, illetve igazi alpesi szél süvített le a hegyekből egész este és éjszaka, de attól eltekintve, hogy állandóan ránk fektette a sátrat, egész jót aludtunk, és mégcsak nem is nagyon fáztunk. De előre szaladtam, mert vacsora után bemetnünk a „faluba”, mégpedig a hostel bárjába, hogy megnézzük az „ősellenségek” Új-Zéland-Ausztrália rögbi VB elődöntőjét. Annyira nagyon-nagyon drukkoltunk az új-zélandi All Blacksnek, hogy sikerült megnyerniük, és Franciaország ellen játszák a döntőt most vasárnap.

Hétfő reggel ismét ragyogó időre ébredtünk, bár ahogy apukám hívja őket, néhány „idegenforgalmi felhő” már megjelent az égen, amik csak feldobták a fotókat, túl sok vizet nem zavartak. És a Mt Cookot még mindig láttuk. Mellesleg megtaláltam a legszebb táborhelyen a legszebb fogmosóhelyemet is.

Elbúcsúztunk a Mt Cooktól, s a Tekapo-tó felé vettük az irányt, ahol egy helyes kis templom mellett költöttük el ebédünket.

 

Majd mivel Katka és Jakub még tovább maradtak, Jitkának viszont vissza kellett jönnie Dunedinbe a vizsgái miatt, mi hazastoppoltunk. De erről majd kicsit később.  

Összes fotó itt: https://picasaweb.google.com/107384035139769719554/AorakiMtCook?authuser=0&authkey=Gv1sRgCI-lrrDh2rWTggE&feat=directlink