Vízipók a messzeségben

Szombat reggel Phillip egyik lakótársa vitt el Greymouthból Westporting. A két város között helyezkedik el a Pancake rocks nevű képződmény, amire nagyon kiváncsi voltam, de Phillip azt mondta, ne várjak túl sokat tőle, mert szerinte túl van értékelve. Meg kellett állapítanom, hogy egy csöppet sincs túlértékelve! Sőt! Én irtóra élveztem, fantasztikus élmény volt az egész. Már az odavezető pár perces séta is az esőerdőn át. Aztán a sziklák!! A nagy hullámverés csak még izgalmasabbá tette a kisebb-nagyobb barlangokat, lukakat, ahol időnként fel-fel csapott egy-egy nagyobb hullám. Tényleg csak ámultam és bámultam. Arról nem is beszélve, hogy újfent gyönyörű időnk volt, viszont az egész tengerpart, ahogy végig haladtunk mellette, nagyon sejtelmes volt, mert hiába a napsütés, annyira párás a levegő, hogy mindenhol homályosan látni a messzeségbe. De ettől csak még vadregényesebb az út. A srác a Westport előtti útelágazásnál tett ki, ahol nekiállhattam a stoppolásnak.

Nem mondom, hogy bepánikoltam volna, de mindenesetre 1 perc alatt elkönyveltem, hogy semmi esélyem, hiszen semmi forgalom, és azt hiszem ahol álltam, nem lehetett volna stoppolni. Aztán 5-10 percen belül (a kávémat még be sem fejeztem) megállt egy fiatal német nő, de mondta, hogy ő nem Nelsonba megy, hanem Motuekába. Hát mondom, annyi baj legyen, nekem az még jobb. Végül kiderült, ő is az Abel Tasman túrát akarja megcsinálni, így egészen a Nemzeti Park bejáratáig hozott, ahol fel is tudtam verni a sátramat. Ennél tökéletesebb fuvarom nem is lehetett volna: tökéletes célpont, női sofőr, kényelmes kocsi, és továbbra is a ragyogó idő.

Másnap délelőtt felhúztam a nyúlcipőt, s célba vettem a 4 órányira, Anchorage Bayen lévő „kunyhót”, ahol megszálltam. Néhány kanyar után feltűntek a szemem előtt a híres aranyhomokos tengerpartok a hihetetlen szinű tengeröblökkel. A nap szinte egész nap nem sütött ki, de még így is ragyogó színeket produkált a táj. Az erdőről nem is beszélve. A szokásos, nagyon sűrű, páfrányos erdő, valamint a kristálytiszta vizű patakok, amik felett hidak vittek át eléggé elkápráztattak, úgyhogy irtóra élveztem a túrát. Néhány kisebb kitérővel, és egy kajaszünettel megjártam 3 óra alatt, így volt időm adni 1 óra pihenőt szegény lábamnak, majd befásliztam, s nekiveselkedtem a második túrának, ami során végül Kleopátra medencéjénél kötöttem ki. Egy másik öbölbe terveztem átmenni, de útközben megláttam a táblát, amely ezt a medencét jelezte, s gondoltam megkuksizom. Jól döntöttem, mert már az odavezető patak melletti ösvény is csodás volt, néhány híddal megspékelve. A medence pedig tényleg nagyon csinos volt, muszáj volt bele is mennem egy kicsit. Visszafelé azért még lesétáltam egy másik klassz öbölhöz, a Watering Cove-hoz, ahol izgalmas sziklaképződményeket láttam, valamint 0 embert:) Ez a rész már közel volt a szálláshoz, de úgy kellett hazavonszolnom magam, olyan fáradt voltam a 24 km-es nap után. Miután kicsit kipihentem magam vacsoráztam 2 francia lánnyal, meg kaptam rumot két jófej, szintén stoppos és szintén cserediák német sráctól, így már pláne nem volt gond az elalvással és a 12 óra alvással.

Hétfőre esős időt ígértek, úgyhogy nem terveztem semmit, csak a visszagyaloglást. Ehhez képest irtó meleg és többnyire napsütéses idő volt, de a lábam eléggé kivolt, illetve kajám sem volt sok, úgyhogy inkább csak visszagyalogoltam a terv szerint. A túra végén ki kellett töltenem egy kérdőívet, s cserébe kaptam Marshmallow-s csokit, nyammi:)

Este a hostelben (aminek a kertjében sátraztam) megismerkedtem egy szintén stoppos, svéd, nagyon laza csávóval. Volt pár kalandja, miután végig stoppolt Dél-Afrikán, Botswanán, meg úgy 8-9000 km-t Ausztráliában. És még rám mondták, hogy hülye vagyok, hogy egyedül stoppolok Új-Zélandon (ami ettől függetlenül igaz lehet, de megnyugtató, hogy vannak sokkal őrültebbek is még életben:))

Kedden végre elmentem kajakozni egy félnapos túrára. Egy német lányt kaptam párnak, aki angolul nem sokat tudott, de legalább kiváló volt a német nyelvtudása, s ezt mindig be is bizonyította, amikor elkezdett hozzám németül beszélni. Hozzám, aki csak annyit tud németül, hogy Wiener schnitzel. De ezt pont nem mondta.

Az előző napokban látott tengerpartok mellett haladtunk el szép sorjában, de be kellett látnom, egész más a feeling, arról nem is beszélve, hogy ragyogó napsütésünk volt végig. Kb féltávnál tartottunk egy kis kávészünetet az egyik gyönyörű, aranyhomokos tengerparton. Utána áteveztünk Adele szigethez, ahol egy medvefóka kolónia lakik. Alig hogy átértünk, kapásból egy vízben játszadozó fóka üdvözölt minket. Hihetetlen élmény, amikor karnyújtásnyira a kajakodtól hancúrozik egy ilyen állat. Utána még többet láttunk a sziklákon heverészni, egész nagy hímeket is, valamint a végén egy kölyköt. Ő különösen édes volt. Innen már csak visszaeveztünk a parthoz, és 1-2 öböllel távolabb végleg kikötöttünk. Na, itt már semmi sem állíthatott meg, hogy belevessem magam a hűsítő, türkizkék/zöld tengerbe. Nem sokkal utána beszálltunk a vízi taxiba, amivel egy jónagy kitérővel tértünk vissza a bázisra, így még többet láttam a nemzeti parkból.

Visszaérkezésem után kiderült, hogy ingyen elszállítanak Motuekába, ami egy fokkal közelebb volt az aznapi célpontomhoz, Pictonhoz, de vagy 2 órát kellett rá várni. Átöltöztem, kajáltam, aztán rájöttem, hogy minek várnék ennyit, inkább elkezdtem stoppolni egy helyen, ahonnan láthattam a kajakos buszt is, hogy mikor indul, így nem késtem volna le. De mindegy is, mert még itt a világ végén is 5-10 percen belül jött a segítség (talán a 3. kocsi) egy idősebb ember személyében, aki nagyon kedvesen elvitt Motuekába, ott kitett a szupermarketnél, hogy be tudjak vásárolni magamnak kaját. Miután végeztem, megkérdeztem az első adandó embert (egy középkorú félhippit), melyik út visz Nelson felé. Megmutatta, de egyúttal fel is ajánlotta, hogy kijebb visz a városból, hogy onnan könnyebben tudjak stoppolni. Pár perc erejéig megpróbáltam ott stoppolni, ahol kitett, de az még nem igazán volt kint a városból, úgyhogy párszáz métert még arrébb gyalogoltam, ahol talán várnom kellett vagy 5 percet egy középkorú, nagyon szimpatikus nőre, aki egészen Nelsonig vitt. Az sem lett volna baj, ha Nelsonban ragadok éjszakára, de azért onnan is megpróbáltam még átstoppolni Pictonba. Megint elég rossz helyet találtunk csak, épp az „autópálya” kezdeténél, de volt mögöttem egy parkoló, szóval azért nem tűnt lehetetlennek. Talán több is mint 5 percet kellett várnom, s végül egy nagyon szimpatikus, életvidám 45 éves kiwi csávó szedett fel, aki egyenesen Pictonba ment, így újra házhoz szállításban volt részem, annál a kávézónál dobott ki, ahol a svájci couch surfing hostomék dolgoznak. Ez a couch surfing végül nem a legjobban sikerült, inkább csak ingyen szállás volt, ami persze szép, de ugye nem ez lenne a lényeg.