Vízipók a messzeségben

 

Eredeti terveim szerint utolsó vizsgám utáni nap, tehát szombaton indultam volna körbe Új-Zélandon (december 12-én indul a gépem Aucklandből, addig igyekszem minél többet látni a világ legszebb országából), de nem is én lennék, ha nem sérültem volna le az utolsó héten. De én voltam és lesérültem, ezért eltoltam az indulást két nappal, hogy hagyjak egy kis gyógyulási időt. Így annyiból jobb volt a dolog, hogy nem akkora rohanásban kellett pakolnom, indulnom, az utolsó közös nagy partin is ott tudtam lenni, valamint az első túrára Vijay, a szomszéd kiwi host is el tudott jönni velem.

A búcsúbuli mellesleg igen jól sikerült:

Azután hétfőn persze így is kapokodva hagytam el Dunedint, és hát nagyon fájdalmas búcsú volt. Erről most inkább nem is szeretnék beszélni, hanem inkább az első túráról.

A már nagyon régóta tervezett (csak állandóan meghiúsult az időjárás miatt) Routeburn tracket céloztuk meg, s ezúttal nem törtünk nagy babérokra, csak egy egy napos ízelítőt terveztünk a 2-3 napos túraútvonalon. A túraútvonal közepén ugyanis még annyira nagy a lavinaveszély, hogy egy részt csak helikopterrel lehet megtenni, ami persze nagy flash lett volna, de úgy döntöttünk, hogy annyit nem tudunk rá költeni. Így inkább egy laza 18 km-es túrát nyomtunk le. A sérült lábam sokkal jobban bírta mint számítottam, de azért a második felében már nagyon reklamált, és még mostanra sem békültünk ki. Nagyon nem, de azért megérte. Már az odavezető autóút is csodás volt, főleg a napsütésben.

Gyönyörű helyen túráztunk, klassz, igazi új-zélandi erdő (tengernyi páfrány...amikbe teljesen bele vagyok szerelmesedve), kristálytiszta hegyi patakok/folyók, félelmetes sziklafalak, hatalmas hegyek között, és néha lélegzetelállító kilátással. Volt egy olyan, ami önmagában megérte az egész túrát:

A nagy élményekhez hozzá tartozik az eső is, ami abban a percben kezdett el esni, amint kiszálltunk a kocsiból. Természetesen bőrig áztunk, de nem volt vészes, csak 1000 méteren kezdett el hideg lenni, annál magasabbra nem is mentünk. Viszont az esőnek köszönhetően a patakok igencsak megáradtak, mire jöttünk visszafelé, és volt ahol szárazon át sem tudtunk kelni. Ja, majd elfelejtettem, az egész kirándulásban a hidak tetszettek még nagyon. Erdei függő hidak, és igencsak rugóznak, ahogy átkel rajtuk az ember, néha már kicsit para is volt, viszont tök vicces volt, hogy miután lejöttünk a hídról, még utána 1-200 méterig úgy éreztem, ugyanúgy leng alattam a talaj. Pedig valószínűleg nem.

Este igencsak fáradtan visszajöttünk Queenstownba (már első este is itt aludtunk, de kocsiban), Vijay kirakott a hostelnél, ő visszament Dunedinbe, én pedig este az exlakótársaimmal, a két amerikai lánnyal találkoztam, és velük meg egyikőjük szüleivel mentünk a -8 fokos Ice Barba. Nem voltam benne biztos, hogy pont ezzel kell megfejelni a túrát, de nagyon tetszett, és ugye adtak meleg cuccot, úgyhogy túléltük. Ők amúgy már vasárnap eljöttek Dunedinből, és hát nagyon üres volt utánuk a lakás meg úgy az egész feeling (nem írhatom, hogy a szívem, az túl nyálas lenne). Már most nagyon hiányzik Dunedin úgy ahogy van, és persze legfőkképpen az emberek.