Vízipók a messzeségben

Szóval szerda reggel elindultunk Briannel felfedezni a Coromandel-félszigetet. Nagyon szép volt az út mind Taurangáig, mind onnan a félszigeten, csak sajnos nem a tengerparton vezetett. Azért egy öbölnél megálltunk, tartottunk egy kis pihenőt. Egészen le is tudtunk sétálni a parton, mert apály volt. Gyűjtögettem kagylókat, az egyikben még egy kicsi rákot is találtam. Nem sokkal a célállomásunk előtt felvettünk egy francia stopposlányt, jó érzés volt kvázi „visszaadni” amit kaptam, bár ugye Brian volt a jófej, mert ő állt meg:) Következő megállónk már Hahei volt, ahonnan első útunk a Cathedral Cove-hoz vezetett. Kb fél órás sétával értünk le a tengerpartra, ahonnan gyönyörű volt az egész tenger a számtalan kis szigettel, valamint a tengerpartot is érdekes sziklaképződmények ékesítették. Itt jó sokáig elidőztünk a számtalan turista között mászkálással, napozással, Brian úszott is egyet. Utána visszasétáltunk a kocsihoz, kajáltunk, majd becsekkoltunk egy Holiday Parkba, csak sátraztunk, de még így is igen drága volt. Rögtön a sátortól kb 50 méterre lévő tengerpartra siettem, és jól belevetettem magam a habokba. Ezalatt (meg kb egész este) Brian a tündéri kis ukuleléjén játszott meg énekelt, kicsit elvarázsolt léleknek tűnt:) Pedig a nagy barna kalapjával, napszemüvegével és a kis gitárral tisztára olyan volt, mint Antonio Banderas A mexikóiban.

Hajnalban megint hatalmas madárricsajra ébredtem, akárcsak Abel Tasmanban, mikor sátraztam, aztán reggel összecuccoltunk, és irány Hot Water Beach! Ismét gyönyörű tengerpartra érkeztünk, de hirtelen nem is tudtuk, merre induljunk megkeresni a forróvíz forrást, aztán jót röhögtünk, mikor megláttunk a távolban egy csomó-csomó embert egyrakáson, onnantól kezdve nem volt kétségünk afelől, merre van az arra. Megérkeztünk a nagy tömegbe, s lassan nekiláttunk kiásni a saját gödrünket. Később kiderült (vagyis nem tudjuk még most sem biztosan), hogy csak 1-2 hőforrás van, azokból bugyog fel a 60-65 fokos forróvíz. Az egyik gödörben látszódott is, hol bugyog fel. Eleinte igen kellemes melegvíz volt ezekben a gödrökben, de ahogy az apály miatt a tenger egyre húzódott vissza, s a hullám nem mosta a gödröket, egyre forróbb lett a víz, majd egy idő után azt vettük észre, hogy csak 1-2 ember ül a medencékben. Mi jól fölbátorodtunk erre, s gondoltuk, akkor most lesz helyünk, és belevetjük magunkat az egyikbe. Na, jól le is forráztuk a lábunkat, s rohantunk a tengerbe lehűteni. Aztán egy idő után megpróbáltunk hozzászokni, s elfoglaltuk a helyünket a medence szélén, hogy csak a lábunkat lógattuk bele. Egy idő után pedig jött a dagály, s a hullámok újra elkezdték mosni a gödröt, s így egyre kellemesebb lett a víz. Kb 2 óra után sikerült elszakadnunk a tengerparttól, és elindultunk körbe egy kisebb északi kanyart téve a félsizgeten, bár csak Coromandel városig mentünk északra, nem mentünk el a legészakibb csücsökbe. Onnan délre viszont végre a tengerparton vezetett az út, és nagyon szép volt. Az egyik kilátóból még Aucklandet is lehetett homályosan látni a távolban, pont vele szemben voltunk az öböl túloldalán.

Brian felajánlotta, hogy elvisz Aucklandbe, amit próbáltam illedelmesen visszautasítani, mert tényleg nem akartam visszaélni a kedvességével – ugyanis az egész coromandeli kiruccanást ő állta–, de aztán amikor megállt, hogy kitegyen, és elkezdtem összecuccolni, úgy döntött, mégis inkább elvinne, mert nagyon szarul érezné magát, ha ott kitesz, és pont ezen az úton történik velem valami. Úgyhogy végül elvitt Aucklandbe, majd elváltak útjaink.

Este megkerestem a szállásomat, összességében végül jó nagyot sétáltam a cuccommal Aucklandben, és megállapítottam, nagyon tetszik az atmoszférája, olyan mint egy nyugis Sydney.

 

Szombat-vasárnap csak a megfázásom lekűzdésével voltam elfoglalva, de hétfőn már kiszabadultam szuvenírvadászatra. Délután Paul is csatlakozott, mert épp Rotoruában volt a hét elején. Utána lenyomtam egy agancsos kólát, hogy végre helyre rázzam az egészségem, és természetesen azóta jól vagyok;) Este felé még elmentem a két termál parkba is, nagyon állat, és főleg büdös volt mindkettő.

A keddi nap végre izgalmasnak ígérkezett, és tényleg jól is alakult. Délelőtt végre sikerült lefoglalni raftingot a Kaituna folyóra. Fél órával indulás előtt Brian, a Wanakában megismert favágó srác is megérkezett, majd együtt ültünk be Sam Sutton kisbuszába, mint kiderült vele, a kétszeres világbajnok vadvizi kajakossal megyünk. Végül ő kajakkal kísért minket, de a túravezetőnk helyesebb volt, úgyhogy jobban jártunk:) A csapatban volt két német és egy osztrák lány, és Brianen kívül egy másik amerikai. Vízreszállás előtt megkaptuk az eligazítást, majd uccu neki! Több vízesés is keresztezte utunkat, de ilyenkor csak be kellett huppannunk a hajó aljába, és lehajtott fejjel kapaszkodni. Volt 1-2 kisebb bemelegítő vízesés a nagy, 7 méteres előtt. Ez hivatalosan a világ legmagasabb rafttal evezhető vízesése.

Volt velünk egy másik kajakos is zöld hajóban kék sisakkal, és egy idő után elkezdett ismerős lenni, és egyszercsak rájöttem, hogy Greg, akivel még a Taieri folyón találkoztam (vagyis inkább a buliban). Meg kb a legutolsó hetekben derült ki, mikor egymásba botlottunk a ház előtt, hogy szinte szomszédok voltunk egész félévben.

Az egész rafting amúgy nagyon klassz volt, a srácok nagyon jófejek és lazák voltak, sokat hülyéskedtek, a környezet pedig tökéletesen gyönyörű volt! Lélegzetelállító, páfránnyal sűrűn benőtt kanyonban vezetett az utunk, s közben Cam, a túravezető maori legendákat mesélt. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy ez valami szent folyójuk...fantasztikusan szép! A a nagy vízesés előtt Sam kiosztott kártyákat, amiken rajta volt egy maori ima szerűség a folyó istenéhez, és azt kellett elismételnünk utána. Valamit elronthattunk az imánál, mert végül egy hatalmasat borultunk a vízesésen leérve.

 

Én mondjuk nem hittem volna, hogy le lehet jönni borulás nélkül, szóval nem voltam meglepve. Mindenki túlélte. A folyó hátra lévő részében voltak még kisebb zúgók, nagy rafttal mondjuk nem volt nagy durranás, bár a környezet továbbra is igencsak kielégítő volt. A folyó legvégén, mielőtt kikötöttünk volna, pár percig eljátszadoztunk a hullámban, az osztrák lány meg én térdeltünk a hajó legelejébe, a többiek eveztek, úgyhogy mi szinte végig víz alatt voltunk.

Délután visszamentünk Rotoruába, Briant egy idő után lecseréltem Paulra, ő visszavitt a folyóhoz, mert ott volt edzése, de előtte még lementünk a bátyjával fotózni a folyóra, majd pedig a báty barátnőjével borozgatással ütöttük el az időt, amíg a srácok elvoltak.

Este Paul egy barátnőjénél aludtunk, másnap reggel pedig újra Brian-nel találkoztam, s vágtunk neki a Coromandel-félszigetnek...amiről majd később.

Szóval csodával határos módon végül túléltem Wanganuit, de mivel minden biztonságérzetem elszállt, úgy döntöttem, itt az ideje buszra ülni. Ki is néztem, majd sikerült 1 teljes perccel lekésni. Tehát megint a stoppolásnál kötöttem ki. 20 percet kellett várnom az első fuvarra, aki egy nyugdíjas ausztrál férfi személyében jött, jófej volt, kellemes utam volt vele, bár csak 90 km-t vitt, mert ő utána lekanyarodott az utamról. A táj gyönyörű volt végig, zöld dimbes-dombos, sok birkával, és igen kanyargós úttal. Raetihiben tett ki, itt a 2. kocsi vett fel (de ez több, mint 5 perc múlva jött), egy középkorú férfi, és mint kiderült, velem egyidős lánya van, aki szintén stoppos, most épp Kambodzsában van, úgyhogy gondolta, ez a legkevesebb, hogy cserébe ő is felvesz stopposokat! National Park Village-ben kitett egy hostelnél, ami igen jó hangulatú volt, a közepén hatalmas mászóteremmel, s a hálószobánk bejárata kicsit barlangra hasonlított a fal mögött. Az egyik amerikai lány szobatársamról kiderült, Dunedinben tanult ebben a félévbenJ Baromi jó volt találkozni egy „homie”-val!!! Sok „közös” emlék...

Másnap reggelinél összepajtiztam egy amerikai sráccal, Mattel, és aztán addig beszélgettünk, míg végre elkezdett kitisztulni az ég, így elhatároztuk, hogy az ő kocsijával felmegyünk a Nemzeti Parkba, s Whakapapából teszünk 2 kb 2 órás túrát. Az első túra a Silica rapids nevet viselte, egy erdőben, sokszor patak mellett kezdődött, majd kiértünk a kies, vulkáni tájra. Mivel Gyűrűk Urába illő mocsár felett kellett áthaladnunk, sokáig pallókon, stég szerű úton haladtunk, s közben hihetetlen látványként magasodott előttünk mindhárom nagy vulkán: a távolban a Mt Tongariro, kicsit közelebb a tökéletesen szimmetrikus formájú, a Gyűrűk Urában Mt Doom-ként szolgáló Mt Ngauruhoe, s legközelebb hozzánk a legmagasabb, leghavasabb Mt Ruapehu. Második utunk a Taranaki vízeséshez vezetett, a táj ismét lenyűgöző volt, hihetetlen vulkáni maradványokkal, és végül a vízesés is hatalmas élmény volt. Alulról is klassz volt, de a legjobb az volt, hogy az út felvitt a tetejéhez is, úgyhogy nagy merészen kiállva kövekre le is tudtunk nézni rá a magasból.

Vacsora után megnéztük a Gyűrűk Ura 3. részét, hiszen másnap azokon a helyeken fogunk kirándulni.

Szerdán kora reggel kellett kelni, mert 7-kor indult a busz a Tongariro Crossing kezdetéhez. Kb 8-kor indultunk el a túrán, rögtön a tegnapihoz hasonló kies, kihaltnak látszó vulkáni talajon, sokszor konkrétan vulkáni hamun. 1-másfél óra enyhe emelkedő után elértünk a Devil’s stairs-hez, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert igazán gyilkos volt felcaplatni a temérdek összevissza méretű lépcsőfokon. De felértünk, és a látvány minden csepp vérért, verejtékért és könnyért kárpótolt. A két vulkán közti „fennsíkon” találtuk magunkat, ahol az alsó egy métert szinte mindenhol a gőz uralta. Nem igazán látszott a talajon, hogy miből gőzölög, de gőzölgött. A gyönyörű szép Mt Ngauruhoe-t pedig innentől kezdve szinte végig láttuk, kivéve mikor időről időre néhány másodpercre felhőbe burkolózott.

Szóval a fennsíkról megint nagy mászás állt előttünk, mert fel lehetett kanyarodni a Tongariro hegy tetejére, vagy menni tovább a rendes úton. Hát mi természetesen meg akartuk hódítani a fantasztikusnak látszó 1967 méter magas Tongarirot. Az egész út lélegzetelállító volt, már önmagában a látvány is (ráláttunk a távoli Blue Lake-re és az Emerald Lakes-re, valamint egyre feljebbről láttuk a kedvenc hegyemet,”Mt Doom”-ot. Aztán közeledve a csúcshoz, egyszercsak teljesen havassá vált az út, még közelebb a csúcshoz pedig egyszercsak véget ért a hó, s elkezdett melegünk lenni. Lehajoltunk, és a talaj árasztotta magából a forróságot, helyenként gőzölgött is. Hihetetlen volt egyik pillanatban havon, a következőben pedig forró talajon járni. A hegy legtetején tartottunk egy kis pihenőt. Muszáj volt, mert nehéz volt betelni a pillanatonként változó látvánnyal. Ha a tavak felé tekintettünk, szép kék eget láttunk napsütéssel, ha viszont a másik oldalunkon lévő szakadékba néztünk, nem láttunk semmit, mivel pont az azt takaró felhő szélén ültünk. Következő állomás a Red Crater volt, ami szinté csodás volt a nagyon vörös színével, s a gőzölgő lukaival. Még több mint a túra fele hátra volt, de innentől kezdve már szinte csak ereszkedtünk, úgyhogy jó kis időt eltöltöttünk még a tavaknál. A túra után kicsit szusszantunk, majd megkértem a sofőrt, hogy dobjon el az első rendes útig, mert már azt az 1 km-t sem volt kedvem lesétálni a másik 22 után. Rendes volt, felszállhattam a buszra, noha csak egy irányt fizettem. Kitett az útkereszteződésnél, a semmi közepén, egy huszadrangú úton, s nekem onnan kellett valahogy eljutnom Taupoba. Mégcsak táblám sem volt, de fél-1 percen belül véletlenül jött egy autó, azt gyorsan lájkoltam, s azonnal meg is állt a középkorú kiwi házaspár, akik pont Taupoba mentek. Hát alig akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém volt. Másfél órán belül Taupoba értünk, közben érdekes dolgokat mesélt a férfi a vulkánokról. Egyetlen sarokra tettek ki a backpackerstől, ahol kaptam egy 4 ágyas szobát egyedül.

Másnap egy helyi busszal jutottam el a Craters of the Moon nevezetű thermál helyre, ahol jópár vulkáni eredetű kráter volt, némelyben iszap fortyogott, a többiben csak számtalan helyről tört fel a gőz. Érdekes volt, de azért Rotoruában elvileg még jobb helyek vannak. Miután körbejártam, átgyalogoltam a híres Huka vízeséshez. Ebéd után tovább indultam a természetes forróvízes forráshoz, hogy vegyek egy fürdőt. Egy legalább 50-60 fokos patak folyt bele a Waikato folyóba, s a kettő találkozásánál kellett megtalálnom a helyemet, ahol elviselhető volt a hőmérséklet. Kb háromnegyed órás kényelmes séta árán jutottam el ide, majd a rövid fürdőzés után visszaindultam a szállásra, s végül a tervnek megfelelően 5kor kezdtem neki a stoppolásnak. Újfent busszal vitettem ki magam a városból, majd 10 percen belül megállt egy indiai csávó, aki Taurangába ment, ami nagyon közel van Mt Maunganuihoz, ahol Paullal, az egyik új-zélandi raftossal kellett találkoznom. A csávó határeset volt, végül csak azért ültem be mellé, mert tudtam, hogy az út végén Paul fog várni. Végül igen kényelmetlen volt, angolul is elég rosszul beszélt, de végül nem volt semmi gáz, úgyhogy Te Puke-ben tett ki, ott pedig Paul szedett fel 15 perc múlva. Először Papamoa beachre mentünk, beugrottunk holland haverjaihoz, egy párhoz. Kedvesek voltak, és kiderült az is, hogy a Wanganuiról alkotott véleményem teljességgel helytálló. Az azért elmond valamit, hogy ők ki akartak költözni Új-Zélandra kb 8-9 éve, a pasi megkapott egy állást Wanganuiben, odaértek, és 2 nap múlva felmondott, mert nem voltak hajlandók ott élni.

Péntek délelőtt felmentünk Mt Maunganuiba, megmásztuk a hegyet, ahonnan nagyon szép volt a kilátás, majd Paul beültetett az öbölben az outrigger kenujába. Már Dunedinben nagyon szerettem volna ilyet csinálni, de most végre nyílt rá lehetőségem, és marhára tetszett. A tervezett vadvízi kajakozást sajnos törölnünk kellett a programból, mert zuhogott az eső.

Ma reggel elhoztak Rotoruába, a következő 2, max 3 napot itt töltöm, de mostanság nagyon ratyi az idő erre felé, úgyhogy nem tudom még, hogy alakul a hátralévő 1 hetem.

Képek továbbra is itt:

Pictonból a hostom egyik lakótársa vitt át Blenheimbe a moslék időben, úgyhogy végül csak másnap mentem kerékpártúrára a közeli szőlőkbe. A katarzis elmaradt, ugyanis kifogtam a világ legeslegkényelmetlenebb bringáját. Azért igyekeztem élvezni a szép, az eddigiektől eltérő tájat, a kedvencem az volt, hogy csomó szőlészetben a sorok kezdeténél volt egy-egy rózsabokor. Ezek nagyon feldobták a látványt.

Ja, és ugyan tényleg nagyon-nagyon odavagyok Új-Zélandért, és állítom, hogy a világ egyik legszebb országa (ha nem a legszebb), de büszkén megállapítottam, hogy a mi Badacsonyunk szebb, mint ez a Marlborough vidék.

Szóval a hostelben aztán felkaptam a cuccaimat és nekiálltam visszastoppolni Pictonba. Igencsak szenvedtem, mire találtam egy jó helyet, bár az még közel sem volt kint a városból, de már nem bírtam tovább menni. No, itt 3 percet kellett várnom, majd felszedett az itteni Zöld Párt jelöltje, de sokáig nem tudott vinni, mert még útközben dolga akadt. De ahol kitett szintén max 3 percen belül megállt egy 30as, igen fiatalos és nagyon kedves nő. Nagyon jófejül egészen a hostelig vitt, amit nem foglaltam le, csak kinéztem, mert olcsónak tűnt. Becsekkoltam, egy nagyon furcsa, szinte boszorkányos középkorú nőnél, de valahogy mégis szimpatikus volt, hát még amikor kiderült, hogy az édesapja magyar! Sztorizgatott kicsit, majd kiderült, hogy mellesleg jókor jöttem, mert aznap volt Hálaadás, így az egész hostelt vendégül látták egy igazi thanksgiving vacsorára! A hostel egyébként talán az egyik legjobb, legfeelingesebb volt, amiben valaha megszálltam. Színes, csomó fényképpel, kandallóval, s egészen fura elrendezéssel. A hálóterem irtó nagy volt, nem is tudom hányan aludtunk benne, de mindenkinek volt kis függönye, amit elhúzhatott, szóval tök jó volt az egész. Másnap reggel átkompoztam Wellingtonba, kb 3 óra volt az út, ebből legalább 1 óra a gyönyörű Marlborough Sounds-ban. Aztán megérkeztünk Wellingtonba, a déli sziget fővárosába, na és akkor elillant a déli sziget varázsa. Egy csapásra átértünk az európai civilizációba, és egészen ici-picinek éreztem magam ebben a „hatalmas” városban a pici, kedves, barátságos déli-szigeti települések után. Komolyan sokkoló volt ez a váltás. Azóta tökre nem érzem magam Új-Zélandon. Amúgy a város szép, és sokkal emberibb, mint Sydney, simán be lehet gyalogolni a főbb részeket.

Egyenesen a hostelba mentem, lecuccoltam, és ebéd után elindultam kicsit sétálgatni a városban, le a vízpartra, majd a Parlament-negyedbe, a méhkashoz.

Szombaton reggelinél összepajtiztam egy német sráccal, úgyhogy végül délelőtt együtt jártuk a várost. Felmentünk a „Cable Car”-ral, azaz siklóval a Botanikus Kertbe, ami először igen csalódás volt, úgyhogy a játszótéren vígasztaltuk magunkat, de később megtaláltuk az igazi botanikus kertet, és az nagyon klassz volt, valamint belebotlottunk a színes rózsakertbe, és egy emlékparkba is. Ebéd után elváltak útjaink, ő elindult stoppolni, hogy 1-2 napon belül eljusson Aucklandbe, én pedig nyakamba vettem a Te Papa múzeumot. Na nem szó szerint, valószínűleg ahhoz túl nehéz, mert hatalmas. Tényleg nagyon klassz, interaktív múzeum, érdemes volt bemenni, főleg, hogy ingyen volt. Bár az igazán izgi cuccokért fizetni kell bent. Este felé pedig felcaplattam a Mt Victoria kilátóhoz meglesni a naplementét.

Vasárnapra csak a Wanganuibe való stoppolás volt betervezve, ami 4 fuvarral össze is jött, bár az elsőre rekord időt, 20 percet kellett várnom (bár ez még mindig kevesebb, mint amit az egyetlen buszútamnál vártam a buszra:)). Wanganui kihalt városában elkezdtem bújni a prospektusaimat az út szélén, nem sokáig sikerült, mert megállt egy autó, mint később kiderült, egy fogorvos srác, és kérdezte, miben segíthet, mondtam, hogy ezt meg ezt a címet keresem (kinéztem a legolcsóbb motel+kempinget), beütötte a gps-ébe, és közben felajánlotta, hogy elvisz, mert vagy 4-5 km-re volt onnan. Becsekkoltam a kempingbe, egy idős bácsi volt a recepción. Kérdeztem mennyi egy sátorhely, mondta 15 $ meg egy mosoly. Mondom, ok, akkor egy éjszakára fizetnék. Kérdezte, hová valósi vagyok, válaszoltam Magyarországról. Erre nagy lelkesen elismételte, hogy Ó, Magyarországról?! Mondom igen...miért, van magyar kedvezmény?:) Mondta, nincs, de végülis, mivel magyar vagyok, sátor helyett kapok egy lakókocsit, így nem kell se megfagynom, se eláznom. Ez igen jól jött. Bár ettől eltekintve viszont nagyon nyomasztó az egész hely, mert csupa-csupa rossz arcú embert láttam, úgyhogy ki sem mertem menni a lakókocsiból:)

Azóta már átértem a Tongariro Nemzeti Parkba, de erről bővebben később.

Szombat reggel Phillip egyik lakótársa vitt el Greymouthból Westporting. A két város között helyezkedik el a Pancake rocks nevű képződmény, amire nagyon kiváncsi voltam, de Phillip azt mondta, ne várjak túl sokat tőle, mert szerinte túl van értékelve. Meg kellett állapítanom, hogy egy csöppet sincs túlértékelve! Sőt! Én irtóra élveztem, fantasztikus élmény volt az egész. Már az odavezető pár perces séta is az esőerdőn át. Aztán a sziklák!! A nagy hullámverés csak még izgalmasabbá tette a kisebb-nagyobb barlangokat, lukakat, ahol időnként fel-fel csapott egy-egy nagyobb hullám. Tényleg csak ámultam és bámultam. Arról nem is beszélve, hogy újfent gyönyörű időnk volt, viszont az egész tengerpart, ahogy végig haladtunk mellette, nagyon sejtelmes volt, mert hiába a napsütés, annyira párás a levegő, hogy mindenhol homályosan látni a messzeségbe. De ettől csak még vadregényesebb az út. A srác a Westport előtti útelágazásnál tett ki, ahol nekiállhattam a stoppolásnak.

Nem mondom, hogy bepánikoltam volna, de mindenesetre 1 perc alatt elkönyveltem, hogy semmi esélyem, hiszen semmi forgalom, és azt hiszem ahol álltam, nem lehetett volna stoppolni. Aztán 5-10 percen belül (a kávémat még be sem fejeztem) megállt egy fiatal német nő, de mondta, hogy ő nem Nelsonba megy, hanem Motuekába. Hát mondom, annyi baj legyen, nekem az még jobb. Végül kiderült, ő is az Abel Tasman túrát akarja megcsinálni, így egészen a Nemzeti Park bejáratáig hozott, ahol fel is tudtam verni a sátramat. Ennél tökéletesebb fuvarom nem is lehetett volna: tökéletes célpont, női sofőr, kényelmes kocsi, és továbbra is a ragyogó idő.

Másnap délelőtt felhúztam a nyúlcipőt, s célba vettem a 4 órányira, Anchorage Bayen lévő „kunyhót”, ahol megszálltam. Néhány kanyar után feltűntek a szemem előtt a híres aranyhomokos tengerpartok a hihetetlen szinű tengeröblökkel. A nap szinte egész nap nem sütött ki, de még így is ragyogó színeket produkált a táj. Az erdőről nem is beszélve. A szokásos, nagyon sűrű, páfrányos erdő, valamint a kristálytiszta vizű patakok, amik felett hidak vittek át eléggé elkápráztattak, úgyhogy irtóra élveztem a túrát. Néhány kisebb kitérővel, és egy kajaszünettel megjártam 3 óra alatt, így volt időm adni 1 óra pihenőt szegény lábamnak, majd befásliztam, s nekiveselkedtem a második túrának, ami során végül Kleopátra medencéjénél kötöttem ki. Egy másik öbölbe terveztem átmenni, de útközben megláttam a táblát, amely ezt a medencét jelezte, s gondoltam megkuksizom. Jól döntöttem, mert már az odavezető patak melletti ösvény is csodás volt, néhány híddal megspékelve. A medence pedig tényleg nagyon csinos volt, muszáj volt bele is mennem egy kicsit. Visszafelé azért még lesétáltam egy másik klassz öbölhöz, a Watering Cove-hoz, ahol izgalmas sziklaképződményeket láttam, valamint 0 embert:) Ez a rész már közel volt a szálláshoz, de úgy kellett hazavonszolnom magam, olyan fáradt voltam a 24 km-es nap után. Miután kicsit kipihentem magam vacsoráztam 2 francia lánnyal, meg kaptam rumot két jófej, szintén stoppos és szintén cserediák német sráctól, így már pláne nem volt gond az elalvással és a 12 óra alvással.

Hétfőre esős időt ígértek, úgyhogy nem terveztem semmit, csak a visszagyaloglást. Ehhez képest irtó meleg és többnyire napsütéses idő volt, de a lábam eléggé kivolt, illetve kajám sem volt sok, úgyhogy inkább csak visszagyalogoltam a terv szerint. A túra végén ki kellett töltenem egy kérdőívet, s cserébe kaptam Marshmallow-s csokit, nyammi:)

Este a hostelben (aminek a kertjében sátraztam) megismerkedtem egy szintén stoppos, svéd, nagyon laza csávóval. Volt pár kalandja, miután végig stoppolt Dél-Afrikán, Botswanán, meg úgy 8-9000 km-t Ausztráliában. És még rám mondták, hogy hülye vagyok, hogy egyedül stoppolok Új-Zélandon (ami ettől függetlenül igaz lehet, de megnyugtató, hogy vannak sokkal őrültebbek is még életben:))

Kedden végre elmentem kajakozni egy félnapos túrára. Egy német lányt kaptam párnak, aki angolul nem sokat tudott, de legalább kiváló volt a német nyelvtudása, s ezt mindig be is bizonyította, amikor elkezdett hozzám németül beszélni. Hozzám, aki csak annyit tud németül, hogy Wiener schnitzel. De ezt pont nem mondta.

Az előző napokban látott tengerpartok mellett haladtunk el szép sorjában, de be kellett látnom, egész más a feeling, arról nem is beszélve, hogy ragyogó napsütésünk volt végig. Kb féltávnál tartottunk egy kis kávészünetet az egyik gyönyörű, aranyhomokos tengerparton. Utána áteveztünk Adele szigethez, ahol egy medvefóka kolónia lakik. Alig hogy átértünk, kapásból egy vízben játszadozó fóka üdvözölt minket. Hihetetlen élmény, amikor karnyújtásnyira a kajakodtól hancúrozik egy ilyen állat. Utána még többet láttunk a sziklákon heverészni, egész nagy hímeket is, valamint a végén egy kölyköt. Ő különösen édes volt. Innen már csak visszaeveztünk a parthoz, és 1-2 öböllel távolabb végleg kikötöttünk. Na, itt már semmi sem állíthatott meg, hogy belevessem magam a hűsítő, türkizkék/zöld tengerbe. Nem sokkal utána beszálltunk a vízi taxiba, amivel egy jónagy kitérővel tértünk vissza a bázisra, így még többet láttam a nemzeti parkból.

Visszaérkezésem után kiderült, hogy ingyen elszállítanak Motuekába, ami egy fokkal közelebb volt az aznapi célpontomhoz, Pictonhoz, de vagy 2 órát kellett rá várni. Átöltöztem, kajáltam, aztán rájöttem, hogy minek várnék ennyit, inkább elkezdtem stoppolni egy helyen, ahonnan láthattam a kajakos buszt is, hogy mikor indul, így nem késtem volna le. De mindegy is, mert még itt a világ végén is 5-10 percen belül jött a segítség (talán a 3. kocsi) egy idősebb ember személyében, aki nagyon kedvesen elvitt Motuekába, ott kitett a szupermarketnél, hogy be tudjak vásárolni magamnak kaját. Miután végeztem, megkérdeztem az első adandó embert (egy középkorú félhippit), melyik út visz Nelson felé. Megmutatta, de egyúttal fel is ajánlotta, hogy kijebb visz a városból, hogy onnan könnyebben tudjak stoppolni. Pár perc erejéig megpróbáltam ott stoppolni, ahol kitett, de az még nem igazán volt kint a városból, úgyhogy párszáz métert még arrébb gyalogoltam, ahol talán várnom kellett vagy 5 percet egy középkorú, nagyon szimpatikus nőre, aki egészen Nelsonig vitt. Az sem lett volna baj, ha Nelsonban ragadok éjszakára, de azért onnan is megpróbáltam még átstoppolni Pictonba. Megint elég rossz helyet találtunk csak, épp az „autópálya” kezdeténél, de volt mögöttem egy parkoló, szóval azért nem tűnt lehetetlennek. Talán több is mint 5 percet kellett várnom, s végül egy nagyon szimpatikus, életvidám 45 éves kiwi csávó szedett fel, aki egyenesen Pictonba ment, így újra házhoz szállításban volt részem, annál a kávézónál dobott ki, ahol a svájci couch surfing hostomék dolgoznak. Ez a couch surfing végül nem a legjobban sikerült, inkább csak ingyen szállás volt, ami persze szép, de ugye nem ez lenne a lényeg.

Szerda dél körül Queenstownból átbuszoztam egy kisebb faluba, hogy átstoppoljak Wanakába. Kb 3 percen belül megállt egy 60 év körüli végtelenül kedves aucklandi házaspár. A táblámra „Wanaka please” volt írva, és rögtön azzal kezdték, hogy ők nem pont oda mennek, de azért közelebb tudnak vinni, onnan már nem lesz gond. Aztán 1-2 percen belül meggyőzték egymást, hogy najó, mégiscsak el tudnak vinni egész a youth hostelig:) Alig több mint 1 órás volt az út, de gyönyörű, izgalmas kanyarokkal és nagyon jól elbeszélgettünk.

Délutánra megérkeztem a hostelbe, úgy terveztem, egy kisebb túra még bele fog férni. Ebéd után kiderült, az amerikai szobatársaim (két favágó srác, lol, de nagyon jóarcok, komolyan) is kirándulni készültek, úgyhogy együtt mentünk, s végül még egy ír meg egy walesi is csatlakozott. Az első adandó helynél, ahol legálisan átmehettünk a kerítésen, elindultunk felfele a hegyoldalban. Hát a srácok nem sz.roztak, nem ám a kacskaringós úton mentünk (ami nyilván azért volt kacskaringós, hogy emberi lény is feljuthasson a dombra), hanem nyíl egyenesen felfele. Az épp az előző napi 18km-ért duzzogó lábam nem repesett az örömtől, de hősiesen végigbírta. A túra kb felénél a két másik srác visszafordult (az egyik addigra már vagy harmadszor feküdt le a földre fáradtságában.haha), mi caplattunk tovább. Én még most is tele vagyok a hadi sérüléseimmel, ezer karcolás, tüske (azok a nyamvadt alpesi gyomok), na meg egy látványos seb a hátsócombomon, amit egy szögesdrótnak köszönhetek. Mostanra már nem vérzik:)

Temérdek-temérdek nyuszival és báránnyal találkoztunk, sőt, a felső részen tehenekkel is, de ők még a bariknál is félénkebbek voltak.

Végül hiába a két szemrevaló fiú, és hiába vetkőztek félmeztelenre egy idő után, egyikőnk sem ért fel a csúcsra...haha. Szóval nem találtuk meg az ösvényt a Mt Rob Roy csúcsára, így mikor már kellően szép kilátás tárult elénk, feltöltődtünk a 2 napos almáspitémből és a különösen felemelő látványból, aztán visszaindultunk. Na, lefele már tényleg nem volt vicces levágni minden kanyart. A srácok meg közben még bárányokat is kergettek. Mellesleg irtó hangos állatok (mármint a bárányok, nem az amerikaiak), beeee nem állt a szájuk. Végül sikerült felvennem videóra, ahogy az egyik srác becserkész egy bárányt. Nekem fájt a szívem a kicsikéért, de aztán olyan cukin simogatták, hogy megbocsátottam nekik.

Csütörtök délelőtt elindultam a West Coastra a Fox gleccserhez. Egy sima távolsági buszra foglaltam jegyet, így kellemes meglepetés volt, hogy a sofőr sokat mesélt a környékről, hol mit látunk, melyik hidat és utat mikor és miért építették, stb. A glecsserek környékéhez közeledve még egy rövid filmet is levetített róluk (igaz, ez inkább reklám szagú volt). De ez az 5 és fél órás buszút elképesztően fantasztikus volt!!! Először a Hawea tó mellett haladtunk pár 10 km-en keresztül (valószínűtlenül türkizkék víz és körülötte a hegyek...), majd egy búcsú pillantást vetettünk a Wanaka tó másik végére, és bevetettünk magunkat az igazán nagy hegyek közé. A Déli-Alpok legalacsonyabb hágóján, a Haast-hágón szeltük át a hegyláncot. Itt már javában esőerdőben kanyarogtunk. A Haast folyónak pedig olyan vadvízes szakaszait láttuk, hogy csak na, félelmetesen hatalmas sziklákkal. Sofőrcserénk is volt útközben, mindezt egy vízeséshez időzítették, hogy addig mi közelebbről is megnézhessük. Milyen szép tőlük! Eredeti terv szerint egyébként stoppoltam volna ezen a szakaszon is, de mivel lefoglaltam előre a gleccsertúrát, nem akartam megrizikózni, hogy esetleg nem érek oda időben, mert mondjuk senki nem szed fel. És jó döntés volt, mert nevetségesen kicsi volt a forgalom ezen az útvonalon.

Péntek reggel Fox glacier village-ben keacsiripelésre (a kea egy új-zélandi zöld hegyi papagáj) ébredtem, majd jól le is fotóztam a kis huncutokat a nagy csetepatéjuk közepette. Utána átsétáltam a gleccsertúra találkozó pontjához, ott megkaptuk a kb mázsás bakancsokat, plusz az egyéb kellékeket, majd egy nagyon helyes kis busszal átvágtunk az esőerdőn. Kb ¾-1 órás séta árán jutottunk fel a gleccserre, de ez a séta sem volt semmi, hiszen végig láthattuk a gleccser frontját. Illetve ott sétáltunk, ahol 150 évvel ezelőtt 200 méter jég tornyosult. A gleccseren pedig fantasztikus alakzatokat csodálhattunk meg közelről, egyiket-másikat belülről is. Nagyon-nagyon klassz volt! A kb 3 órás túra után visszatértünk a bázisra, felkaptam a csomagomat a hostelből, megajándékoztam magamat egy sajtos-steakes pitével, majd elindultam a falu másik végébe, hogy nekilássak a stoppolásnak. Hát irtó kicsi volt a forgalom, de végül 10 percen belül így is felszedett egy cseh turista (aki egyszer már érzéketlenül elhajtott mellettem, de aztán meggondolta magát és visszajött:)). Hát nem volt annyira kényelmes a helyzet, mint amikor az idős házaspár szedett fel, de azért el tudtunk beszélgetni, és rendesnek tűnt. Hokitikában tett ki, mert ő csak odáig ment, én pedig itt is kisétáltam a város szélére, ahol talán 3 percet álltam, mire egy itt élő, dél-afrikai származású nő vett fel. Szimpatikus és laza volt, pikkpakk Greymouthba is értünk, sőt, még azt is tudta, hol van az utca ahova mennem kellett, így szinte házhoz vitt. Greymouthban egy „couch” várt, Phillip és lakótársai, de mint kiderült 4 angol couch surferük is volt, úgyhogy egész nagy társaság jött össze. Tulképp, mikor megérkeztem, nem is voltak itthon, de az egyik lakótárs eljött értem kocsival, ledobtam a cuccomat, és leindultunk a tengerpartra, ahol a BBQ partink volt. Nagyonnagy flash volt körbeülni a tüzet, sütögetni, megnézni a fantasztikus naplementét, iszogatni, beszélgetni. Kiváló volt a társaság is.

 

 

Eredeti terveim szerint utolsó vizsgám utáni nap, tehát szombaton indultam volna körbe Új-Zélandon (december 12-én indul a gépem Aucklandből, addig igyekszem minél többet látni a világ legszebb országából), de nem is én lennék, ha nem sérültem volna le az utolsó héten. De én voltam és lesérültem, ezért eltoltam az indulást két nappal, hogy hagyjak egy kis gyógyulási időt. Így annyiból jobb volt a dolog, hogy nem akkora rohanásban kellett pakolnom, indulnom, az utolsó közös nagy partin is ott tudtam lenni, valamint az első túrára Vijay, a szomszéd kiwi host is el tudott jönni velem.

A búcsúbuli mellesleg igen jól sikerült:

Azután hétfőn persze így is kapokodva hagytam el Dunedint, és hát nagyon fájdalmas búcsú volt. Erről most inkább nem is szeretnék beszélni, hanem inkább az első túráról.

A már nagyon régóta tervezett (csak állandóan meghiúsult az időjárás miatt) Routeburn tracket céloztuk meg, s ezúttal nem törtünk nagy babérokra, csak egy egy napos ízelítőt terveztünk a 2-3 napos túraútvonalon. A túraútvonal közepén ugyanis még annyira nagy a lavinaveszély, hogy egy részt csak helikopterrel lehet megtenni, ami persze nagy flash lett volna, de úgy döntöttünk, hogy annyit nem tudunk rá költeni. Így inkább egy laza 18 km-es túrát nyomtunk le. A sérült lábam sokkal jobban bírta mint számítottam, de azért a második felében már nagyon reklamált, és még mostanra sem békültünk ki. Nagyon nem, de azért megérte. Már az odavezető autóút is csodás volt, főleg a napsütésben.

Gyönyörű helyen túráztunk, klassz, igazi új-zélandi erdő (tengernyi páfrány...amikbe teljesen bele vagyok szerelmesedve), kristálytiszta hegyi patakok/folyók, félelmetes sziklafalak, hatalmas hegyek között, és néha lélegzetelállító kilátással. Volt egy olyan, ami önmagában megérte az egész túrát:

A nagy élményekhez hozzá tartozik az eső is, ami abban a percben kezdett el esni, amint kiszálltunk a kocsiból. Természetesen bőrig áztunk, de nem volt vészes, csak 1000 méteren kezdett el hideg lenni, annál magasabbra nem is mentünk. Viszont az esőnek köszönhetően a patakok igencsak megáradtak, mire jöttünk visszafelé, és volt ahol szárazon át sem tudtunk kelni. Ja, majd elfelejtettem, az egész kirándulásban a hidak tetszettek még nagyon. Erdei függő hidak, és igencsak rugóznak, ahogy átkel rajtuk az ember, néha már kicsit para is volt, viszont tök vicces volt, hogy miután lejöttünk a hídról, még utána 1-200 méterig úgy éreztem, ugyanúgy leng alattam a talaj. Pedig valószínűleg nem.

Este igencsak fáradtan visszajöttünk Queenstownba (már első este is itt aludtunk, de kocsiban), Vijay kirakott a hostelnél, ő visszament Dunedinbe, én pedig este az exlakótársaimmal, a két amerikai lánnyal találkoztam, és velük meg egyikőjük szüleivel mentünk a -8 fokos Ice Barba. Nem voltam benne biztos, hogy pont ezzel kell megfejelni a túrát, de nagyon tetszett, és ugye adtak meleg cuccot, úgyhogy túléltük. Ők amúgy már vasárnap eljöttek Dunedinből, és hát nagyon üres volt utánuk a lakás meg úgy az egész feeling (nem írhatom, hogy a szívem, az túl nyálas lenne). Már most nagyon hiányzik Dunedin úgy ahogy van, és persze legfőkképpen az emberek.

Na, ideje pótolnom az elmaradásomat Dunedinről, most hogy végleg elhagytam. Kicsit lusta, de hiánypótló bejegyzés lesz.

Az egész városka irtó helyes, barátságos, nemcsak az emberek, hanem a házak, alig 1-2 magas ház van a belvárosban, de kintebb szinte egy sem, max 1-2 szintes házak. 120 ezer lakosa van, ebből kb 18-20000 diák, tehát kb minden 6. ember.

A főteret Octagonnak hívják, ami ugye igencsak mókás, és rögtön szívembe is zártam, és sok szép emlék kötődik hozzá, hiszen ott vannak a bárok, legtöbbet oda jártunk bulizni, illetve a rugby meccsek utáni „utcabálok” is ott voltak. Az Octagont átszelő főutca sétálóutca hangulatú, de nincsen lezárva a forgalom elől. Először nagyon furcsa volt, hogy a főutcán végig 1-2 szintes épületek vannak, de azért az aljukban klasszikusan kávézók, éttermek, Váci utcás boltok. Aztán nagyon hamar hozzászoktam ehhez a kisléptékű vidéki élethez, szerintem Budapesten most a nagysága miatt is különösen meg fogok őrülni (már Sydneyben is zavart, pedig Sydney azért mégiscsak Sydney). Az Oktogonnal szemben van a már egyszer említett vasútállomásunk, ami így néz ki (tudom, hogy már egyszer feltöltöttem, de annyira imádom ezt a fotót, hogy most újra feltöltöm:)):

A város délkeleti részén vannak a strandok az óceánparton. Két fő strandja van, ezek lényegében össze is érnek, és kora tavasztól kezdve igen zsúfoltak egy-egy szép napon. A szörfösök télen-nyáron ott vannak, de azért az ő létszámuk is nyilván időjárástól függ. Van egy igazán szép strand még délebbre, de az az egyik nagy szívfájdalmam, hogy oda nem jutottam el egyszer sem. valahogy mindig kimaradt, de nagyon határozott voltam, hogy utolsó héten oda is elmegyek, aztán a nyomorékságom nem engedte. Ezeken a déli, keleti részeken vannak nagyon szép családi házak, jártam 2 részen is, és gyönyörű helyek, simán el tudnék errefelé élni (bár a diáknegyedben is).

Akkor jöjjön az egyetem köré épült diáknegyed. Ezekről már jópár képet töltöttem fel, úgyhogy most kihagynám a képeket. Az egyetem közvetlen közelében lakik a diákok nagyrésze, és kb az ott lakók 90%-a diák. Nem is hiszem, hogy nem diákként ki lehetne bírni az állandó bulikat, randalírozást. Ennek a városrésznek is van olyan része, ami nagyon bent van a zöldben, mi pont nem ilyen helyen laktunk, viszont mi közel voltunk mind az egyetemhez, mind a belvároshoz. Valamit valamiért. Futni viszont így is voltam jó párszor a botanikus kertben (amiről, azt hiszem, szégyen szemre egy képet sem készítettem. Mármint a kertről, nem a futásomról. Bár a futásomról sem, de az nem szégyen, annak inkább örüljetek), valamint a Signal Hillen, ahonnan csudaszép a kilátás a városra.

Most tavasszal egy csajos délutánt eltöltöttünk a Reservoirban is, ami szintén egészen közel van a belvároshoz, de helyes kis tavak, csomó kacsa, és utána a kampuszon is átcsordogáló Leith river partján helyes kis erdő, klassz kiránduló úttal. A túra legmagasabb részén pedig ez:

(fogalmunk sincs mi ez és minek ott, de jól néz ki!)

Végül pedig a város északi részén található a világ legmeredekebb utcája (tényleg, Guiness rekord!), a Baldwin Street. Az egész város igen dimbes-dombos, de ez az utca a világ legmeredekebbje. Rövid is, és végig emelkedik, így az össz emelkedése is igen nagy, de vannak benne rövidebb, de különösen meredek részek.

Ennyi tehát dióhéjban. Én nagyon-nagyon beleszerettem a városba fél év alatt, és mivel egész életemet Budapesten éltem le, azt gondoltam, soha nem fogom tudni elképzelni, hogy egy kisvárosba költözzek. Na, hát most már nagyon is el tudom képzelni, főleg egy ilyen helyre, mint Dunedin, ami ennyira természetközeli.

A cím alapján az lenne elegáns, ha ez a bejegyzés üres lenne. De azért inkább megpróbálom leírni a leírhatatlant.

Végre-valahára eljutottunk a Fiordland Nemzeti Parkba, ami első sorban az érintetlen természetről, gyönyörű fjordjairól, túraútvonalairól és az évi 8 méter csapadékról híres. A leghíresebb fiord, az egyetlen ahova autóúton el lehet jutni, a Milford Sound. Nincs kizárva, hogy oda is elmegyek majd, de mi Ellie-vel és Vijay-vel most a legnagyobb fjordot, a Doubtful Soundot (a sound amúgy téves elnevezés, csak rajtuk ragadt) látogattuk meg egy ottalvós hajóút keretében. Nem is azért különleges ez a fjord, mert hatalmas, hanem inkább azért, mert nehéz megközelíthetőségnek (1 óra hajózás egy 30 km-es tavon át, majd fél órás buszút) köszönhetően sokkal kevésbé nyüzsis. A Milford Sound látástól Mikulásig fogadja a napi sok száz turistát, míg ide alig 1-2 cég hoz túrákat. Rajtunk kívül csak egy kicsi (valószínűleg halász) hajót láttunk a vízen, illetve amikor mi indultunk, kikötött egy koránkelős-rövid túrás csoport.

Első nap még itthon, Dunedinben gyönyörű időre ébredtünk, s az úton is végig az volt, egészen Fiordland határáig. Na onnantól kezdve felhők és többnyire eső. De már a Manapouri-tótól (több mint 400 méter mély), aztán a két víz közti hegyi úttól is teljesen el voltunk ájulva, úgyhogy kellően fellelkesülve érkeztünk meg a tengerszintre a magasból. Talán 30-40-en + a személyzet lehettünk ezen a gyönyörű hajón:

Órákig hajóztunk kifelé a Tasman-tengerhez, közben számtalan vízesést, és természetesen a fantasztikus körülölelő hegyeket csodáltuk... hihetetlenül vadregényes volt!

Már a Manapouri-tavon való átkelésnél is, és később a fjordban is sok érdekesebb helyre (pl falavinák) odavitt minket a hajóvezető, hogy közelebbről is lássuk, illetve tudjunk képeket készíteni, közben persze mindkét hajón meséltek is mindenfélét arról, amit épp láttunk.

A fjord tasman-tengeri bejáratánál számos szikla emelkedett ki a vízből, melyek az egyik új-zélandi fur seal (azt hiszem medvefóka a magyar megfelelője, de nem tuti) kolóniának adnak otthon. Számtalan édes kis és nagy fóka hempergett, játszadozott rajtuk a viharos szélben és az esőben. Egészen messziről meg lehetett ismerni a vezérhímeket (vagy mittomén hogy hívják őket fókáéknál), mert ők szinte állandóan peckesen feltámaszkodnak, és a hegyes nózijukat az égbe meresztik. Nagyon vicces! Ezt az állást néha egy-egy szemtelen kölök miatt meg kell törniük, majd miután jól megkergették gyermeküket (VAGY megkergetődtek gyermekük által!), újra felveszik a pozíciót. Elindultunk vissza a fjordba, és nem sokkal beljebb firodlandi pingviniket is láttunk, nagyon édesek, távcsővel szuper jól lehetett látni őket.  Jó fényképekhez sajnos messze voltunk, meg az eső sem sokat segített a képminőségen, arról nem is beszélve, hogy annyira fújt a szél, hogy még normál zársebesség mellett sem bírtam megtartani a gépet, hogy ne mozduljon be. Viszont volt egy angol srác brutál teleobjektívvel, tőle elvileg majd kapunk képeket. Addig is egy guglis kép erről a pingvinfajról:

5-6 körül behajóztunk az egyik oldalágba, illetve tulajdonképpen áthajóztunk egy másik, kisebb fjordba, és ott horgonyoztunk le éjszakára. Itt nyílt lehetőségünk egy kis kajakozásra (mondjuk a „kajakok” inkább szappantartóra hasonlítottak) a fjordban. Irtó jó volt, mert kis eldugott zugokba is be tudtunk menni, illetve kicsi ág lévén, szó szerint fölénk tornyosultak a környező hegyek. Fantasztikus élmény volt! Nem beszélve a parti páfrányokról, amikbe nagyon bele vagyok szeretve. A víz meglepően meleg volt, 14 fokos, úgyhogy a hajóról való ugrálást sem lehetett kihagyni levezetésképpen!

Fiordlandben egyébként az évi 8 méter csapadéknak (átlag 200 nap alatt hullik le ez a mennyiség) köszönhetően a víz felső rétege édesvíz!

Este büfé vacsorát kaptunk, volt minden, mi szem-szájnak ingere, de tényleg mindenből a legjobb minőség, csodás lazac, bárány, és végül csomó desszert. Hát utána volt gondunk a megmozdulással. Nem is nagyon mentünk sehova, ott maradtunk még játszani a szalonban egy svéd lánnyal és az egyik (egyébként maori)  túravezetővel. Ez utóbbiról egy érdekes beszélgetés során (amit most inkább hagyjunk:)) kiderült, hogy az egyik unokatesója az All Blacksben (tudjátok, a világ legszexibb sport csapata;)) játszik. Kérdeztük ki az...hát nem az előző posztban említett 11/10-es Richard Kahui???? Hát de :D Hihetetlen vicces volt, majd ebből egy még érdekesebb beszélgetés alakult, de inkább hagyjuk ezt is:) Azért azt már tudom, hol lakik Kahui.

Ezek után irtó jót aludtunk a hajó fenekében, mondjuk indíthatták volna a motort fél 7-nél később. Különben is, végül a délelőtt nagy részében vitorláztunk!!! Igen jól nézett ki a hajó.

A korai reggeli alatt elindultunk vissza a fő Doubtful Soundba, de útközben tettünk még kisebb kitérőket, többek között egy újabb ágba hajóztunk be végig. Ezúttal még több és nagyobb vízesés vett körül minket az egész utunk során. Ezek legtöbbje átmeneti, és csak esőzés után „működnek”. Az ág végében 5 percre megálltunk teljesen, leállították a motort, hogy hallgathassuk kicsit a csend hangját. Tényleg nagyon különleges élmény volt. Persze sok vízesés hangja, illetve a körülöttünk úszkáló édes (ennivalót nem írhatok, mert védett állatok:P) pingvinek csiripelése is felverte a csendet...de ez annyira végülis nem volt gáz:) Soha rosszabb csendsértőket!

Egyik-másik vízesés egyébként nagyon különlegeseket produkált, volt olyan, amelyik annyira ki volt téve a szélnek, hogy mire leért volna, addigra az összes vízet elfújta alóla, úgyhogy olyan volt mintha útközben elfogyott volna, és nem ért földet. Azért az elszálló párafelhő árulkodott a valóságról. Egy másik egészen a hegy tetejéről indult, majd jött egy havas rész, aztán folytatta tovább vízesésként. Igen mókás volt. Látszott, hogy a fizika nem az erőssége.

Végül 11 körül megérkeztünk, kikötöttünk, elbúcsúztunk a vadontól, a hajótól, a személyzettől, és újra a buszon ültünk.

Csodálatos, a különlegesnél is különlegesebb 2 napunk volt!

 

Még több fotó itt:

Szeptember 9-én megérkezett ide a világ végére a rögbi láz. Na, ez túlzás, hogy akkor érkezett, mert már évtizedek óta konstans itt van, de azért egy rögbi vb rendezése megdobta a hangulatot. Új-Zéland legendás rögbi csapata, az All Blacks természetesen győzelemre készült, s velük együtt mi is. A világ hivatalosan egyik legjobb csapata, ehhez képest eddig egyetlen egyszer nyertek vbt (barátságosakon jók...). De én nagyon bíztam bennük, mondtam is a kiwiknek, hogy nincs miért aggódniuk, most itt a vb, és én is itt vagyok, szóval nem veszíthetnek!!! Természetesen az AB Aucklandben játszotta a mérkőzéseit, de a vadiúj dunedini stadion is vendégül látott jó néhány meccset, ezek közül az Anglia-Grúzia meccsre mentem ki még szeptemberben (ez a bejegyzés azóta érik). Baromi jó hangulat volt.

De az egész városban is, szeptember 9-e óta. A gyerekek itt a közeli oviban is AB mezbe voltak öltöztetve, a 70 éves nagyi a szupermarketben AB sapkában és kabátban nyomult, és persze tele van az AB silver fern (páfrány) lobogójával a város. Az itteni meccsek nézőközönségének nagy része kiwi volt, és semmi közük nem volt a csapatokhoz, mindenki megpróbált azonosulni valamelyik csapattal arra a 2*40 percre. Az ír-olasz meccs napján kb az egész város totál zöld volt, mindenkin vagy ír mez volt, vagy valami más zöld. Esténként meg az Oktogonon, a főterünkön volt mindig nagy banzáj. Az ír győzelem utáni képek:

Az All Blacks pedig szépen menetelt előre a selejtezőkön, és végül a csoportkörben általuk elég szépen elvert franciákkal együtt kerültek be a döntőbe. Az elődöntőben Ausztráliát, a nagy-nagy riválist győzték le, mi ezt a Mt Cook lábánál ünnepeltük.

A döntő iszonyúan izgalmas volt, szerintem túl izgalmas is, végül 8-7-re győzött Új-Zéland...volt nagy öröm! Itten egy cikk a dunedini ünneplésről: http://www.odt.co.nz/rugby-world-cup-2011/rwc-latest-news/183606/street-parties-out-control A mi szomszédunkban is volt kanapé-égetés, de nem mertem közel menni képeket csinálni:) A cikk alapján jobb is.

Kép rólunk a döntő alatt (ők a lakótársaim):

És íme néhány videó, és kép, ezek jobban érzékeltetik az elmúlt 6 hét hangulatát, mint az én nehezen összevakart szavaim.

Az első két videó AB hakás, ezt a tradicionális "csatatáncot", minden meccs előtt előadják, ezzel félemlítve meg az ellefelüket.

 

(a piros cipős Nonut érdemes figyelni a legvégén:)) 

Egy másik haka video, még a téli Fiji elleni meccsről:

A vicces szurkolók: 

És végül egy összeállítás a döntőről, egy nagyon jó szemszögből:

Egy biztos, az All Blacks a világ legszexibb sportcsapata:) (A 10/10-es Dan Carterről már raktam fel ide képet, az általam azóta felfedezett 11/10-es Richard Kahuiról nem merek, mert kigyulladna a gépem, annyira HOT!)

No ez kemény diónak ígérkezett, mert a Tekapo-tó nagyon bent van a sziget belsejében, és max turisták járnak erre, azok is csak néha-néha, de végül 20 percen belül (miután bevetettem a földön szomorúan ülős - megszánásra váró leány trükkjét) egy texasi turista felszedett minket, s elvitt a tengerpartig, ahonnan már könnyebbnek ígérkezett az ügy, lévén jóval forgalmasabb útvonal. Amcsi haverunk felajánlotta, hogy neki ugyan kicsi (kb 6-7 órás) kitérő, de levisz minket Dunedinig. De mivel néha otthon érezte magát (értsd: jobb oldalon közlekedett a baloldali közlekedésben...) inkább udvariasan visszautasítottuk....mégiscsak fiatalok vagyunk még a halálunkhoz. Végül Timaru északi végénél tett ki minket, nekünk a stoppolás szempontjából a déli volt az alkalmas, úgyhogy elkezdtünk legyalogolni stoppolás közben. Egy idősebb ember szedett fel minket kb 10 percen belül, mondta, hogy épp másik irányba ment, de látta, hogy stoppolunk, és hogy itt senki nem fog felszedni minket, ezért visszafordult és elvisz minket a város túloldalára. Tök rendes volt, végül majd’ 20km-t tett meg velünk, és egy útszéli büfénél tett ki minket, így még egy jó meleg pitét is benyomhattam. Újra nekiálltunk tehát stoppolni, ezúttal kb ¾ órát kellett várnunk (elvileg ez lett volna a legegyszerűbb szakasz, én mondjuk 10 perc várakozásra tippeltem volna...pedig itt is ültünk földön nagyon szomorúan), míg egy srác felszedett minket, és végül minden gond nélkül, pikk-pakk leértünk Dunedinbe.

Szóval összességében egész jó időt futottunk.

Múlt hét szerdán letudtam 2011 utolsó tanóráját, és a vizsgák előtt szerettem volna kikapcsolódni a  hétvégén. Végül péntek este írt a cseh barátosném, hogy a szomszédai (egy cseh pár) mennek a Mt Cookhoz, és szívesen elvisznek minket is. Tökéletes, ez volt az egyik kiszemelt célpontom!

Szombat reggel felkerekedtünk, majd egésznapos autókázás/nézelődés (többek között a Clay Cliffs-hez) után az Ohau-tó partján vertük fel a sátrunkat, egy helyes kis vadkempingben, ahol rajtunk kívül csak két társaság volt. Két középkorú kiwi házaspár, pöpec lakókocsival, halászhajóval, esti meccshez antennával és tv-vel felszerelkezve, valamint egy olasz-francia-német backpacker trió. A horgászok nagy arcok voltak, forraltak nekünk vizet vacsorához, illetve éjszakára a melegvizes palackjainkba, a fiatalok pedig raktak tüzet, ahova mi is odatelepedtünk melegedni, beszélgetni. Eszméletlen gyönyörű volt amúgy a tábor környéke, meg kellett állapítanom, hogy az eddigi legszebb sátorhelyem.

 

Vasárnap heves madárcsiripelésre ébredtünk, majd reggeli után Új-Zéland legmagasabb hegyét, a 3754 méter magas Aoraki/Mt Cookot (aoraki felhőkarcolót jelent), a déli-alpok egyik gyöngyszemét vettük célba. Az időnk reggeltől kezdve tökéletes volt, ragyogó napsütés, de felkészítettek minket, hogy lehet tiszta ég, napsütés, a Mt Cookot akkor is jó eséllyel felhő fogja takarni, ezért még nem éltük bele nagyon magunkat. Aztán a Pukaki-tó végéből már láttuk, hogy ránk mosolygott a szerencse, és később egész nap, illetve másnap is csak akkor nem láttuk a Mt Cookot, amikor nem akartuk:)

Én már itthonról kinéztem magamnak a gleccserkajakozást, mint ki nem hagyható lehetőséget, és még az árával is megbarátkoztam, mert ilyen azért nem minden nap adódik. Mentem is bejelnetkezni, amint megérkeztünk a hegy lábához, de kiderült hogy épp nincsen túravezetőjük, mert mindegyiknek valami dolga akadt, majd kedden lesznek. Zseniálisak, hogy az év talán legszebb, legnyugalmasabb, legtökéletesebb napján nem visznek túrát. De azért így is csodálatosan alakult a nap további része.

Ebéddel kezdtünk 700 méteren, életem eddigi legszebb ebédlőhelyén:)

Már ott egy helyben ülve ujjatlanra kellett vetkőznöm olyan meleg volt a havas hegyek között. Jóllakva elindultunk az első túrára, a Kea Pointhoz, ami az egyik kisebb gleccserhez vitt.

 

Félelmetes látvány volt. Tisztára mint egy bánya, olyan hatalmas meredek oldalfalai vannak (háttérben a Mt Cook), és a mostani kevéske vízzel az aljában nehéz elképzelni, micsoda mennyiségű hordalék jöhet le a gleccserrel. Útban odafelé életem első lavinaélményében volt részem. Megyünk, megyünk, egyszercsak irtózatos robaj (nem az a dobhártyaszaggatóan hangos, hanem amiről csak érzed, hogy szörnyen hangos lehet, de valahol a távolban), fogalmam sem volt mi lehet, de körülnéztem, és megláttam a mozgást a felettünk lévő hegyen. Hatalmas mennyiségű hó zuhant lefele, utána még percekig porzott is. A túraútvonal természetesen nem volt veszélyzónában. Aztán visszafele jövet hallottam és láttam életem második lavináját.

Második felvonásként Új-Zéland leghosszabb (közel 30 km hosszú) gleccseréhez túráztunk, illetve tettünk előtte egy kitérőt a „Kék tavakhoz” (amik zöldek voltak...de lehet, hogy csak eltévedtünk:)).

Útközben találtunk egy padot, amiről még az én lábam sem ért le, úgyhogy végre abszolút hobbitnak éreztük magunkat (már 2. napja érlelődött bennünk ez az érzés a Gyűrűk Ura-beli tájaknak köszönhetően). Végül felértünk a Tasman-gleccserhez, és még lélegzetelállítóbb látvány tárult a szemünk elé egy még nagyobb gleccsertó formájában, csak éppen tisztán lehetett látni a gleccserfalat is, illetve az arról leszakadt számtalan mini jéghegyet!!!

Hihetetlen látvány volt. Csak annyi volt az üröm az örömben, hogy ha azok a nyomi túravezetők feltolták volna a se..üket a hegyre, akkor mindezt kajakból is átélhettem volna. Miután kiámultuk-bámultuk magunkat, lesétáltunk a gleccserfolyóhoz is, illetve egyúttal a tó szintjére is le tudtunk menni, úgyhogy nyaltunk kimondottan finom jeget:)

 

Ismét sátraztunk, és hát szegény Ohau-tó nem sokáig tartotta a legszebb sátorhely címet, Mt Cook Nemzeti Park kenterbe verte ezzel a látvánnyal (plusz az ugrándozó nyuszikkal, plusz a 3. lavinával amit aznap láttam):

Kicsit tartottunk az éjszakától, mert nyilván még az előző esténél is hidegebb kell legyen a havas hegyek lábánál, illetve igazi alpesi szél süvített le a hegyekből egész este és éjszaka, de attól eltekintve, hogy állandóan ránk fektette a sátrat, egész jót aludtunk, és mégcsak nem is nagyon fáztunk. De előre szaladtam, mert vacsora után bemetnünk a „faluba”, mégpedig a hostel bárjába, hogy megnézzük az „ősellenségek” Új-Zéland-Ausztrália rögbi VB elődöntőjét. Annyira nagyon-nagyon drukkoltunk az új-zélandi All Blacksnek, hogy sikerült megnyerniük, és Franciaország ellen játszák a döntőt most vasárnap.

Hétfő reggel ismét ragyogó időre ébredtünk, bár ahogy apukám hívja őket, néhány „idegenforgalmi felhő” már megjelent az égen, amik csak feldobták a fotókat, túl sok vizet nem zavartak. És a Mt Cookot még mindig láttuk. Mellesleg megtaláltam a legszebb táborhelyen a legszebb fogmosóhelyemet is.

Elbúcsúztunk a Mt Cooktól, s a Tekapo-tó felé vettük az irányt, ahol egy helyes kis templom mellett költöttük el ebédünket.

 

Majd mivel Katka és Jakub még tovább maradtak, Jitkának viszont vissza kellett jönnie Dunedinbe a vizsgái miatt, mi hazastoppoltunk. De erről majd kicsit később.  

Összes fotó itt: https://picasaweb.google.com/107384035139769719554/AorakiMtCook?authuser=0&authkey=Gv1sRgCI-lrrDh2rWTggE&feat=directlink

Hát az történt, hogy csütörtök este kaptam egy fülest az idei Bliss Fest-ről, ami egy extrémkajak fesztivál itt Dunedinben (illetve környékén). – Igen, ha valaki esetleg emlékszik a dániai mókáimra, akkor nagyon ismerős lehet a sztori – Erre gyorsan előkapartam a memóriámból, hogy Sam (akivel még a legelején voltam a félszigeten fátültetni) egyik lakótársa egy vadvízi kajakos. Na, gyorsan elkértem a számát, és péntek estére leegyeztettünk mindent, hogy mehetek én is a versenyre. Szerzett nekem mindenféle felszerelést, illetve a creek hajóját is kölcsön adta, nekem csak neoprént kellett szereznem, amiről utóbb kiderült, hogy akár még nélküle is meglettem volna, mert meleg volt, és itt azért mégsem olvadt hólén kell evezni. A versenyen nem akartam indulni, mert már tök rég nem ültem kajakban, meg nem ismerem a folyót, de a verseny után Henryvel leeveztünk kb 10 km-t (ennek max a fele volt csak vadvíz, a másik a Dunánál kb még 2-vel gyengébb:P), és az nagyon klassz volt (persze a versenynézést is élveztem).

A legnagyobb feeling talán a folyóra való lemenetel volt. Van egy vadvízi kajakos film, a Sick line, amiben többek között Új-Zélandon is eveznek. Milliószor láttam ezt a filmet, és mindannyiszor, amikor láttam az új-zélandi eldugott kis folyókra hajóval a háton való lesétálásukat, átfutott a gondolat az agyamon, hogy na ez az amit én soha nem fogok megélni. És deeeeeeeeee!!! A Taieri Gorge vasútvonal mellett parkoltunk le (ez volt az első heti kirándulásunk, úgyhogy akit érdekel a látvány, az csak nézze meg azokat a képeket:)), majd felkaptuk a cókmókunkat, és kb 15 perc gyaloglás után értünk le a partra. Amúgy egész nagy volt a csapat, 40valahány induló, pedig ez csak egy kb helyi kis buli verseny.

Persze kicsit izgultam az egésztől előre, mert mégiscsak vadidegen emberekre bízom magam egy vadidegen folyón, de azért a versenyen láttam, hogy tényleg ügyes a népség, és noha végül csak 2-en eveztünk együtt Henryvel, ő 5-ös vizeket evez, ez meg csak 3-as volt, úgyhogy ott helyben már nem volt para.

Az első két hosszabb zúgó nagyon állat volt, túl sok időm nem volt beleszokni a hajóba (amúgy szuper jó ez a creek hajó...annak ellenére, hogy nem volt lábtámaszom:)), de legalább nem borultam, és meg kellett állapítanom, hogy ezek voltak az eddigi legnagyobb zúgóim kajakban, a Salzán nincsen ennyire zanzás és ekkora esésű szakasz. Utána is volt még pár jó zúgó, de már magabiztosabb is lettem, meg nem voltak olyan vészesek, úgyhogy csak élvezni kellett. Az utolsó kb egy óra pedig a síkvízi szenvedéssel telt, bár én konkrétan tök jól éreztem magam, mert a környezet is nagyon szép volt (főleg azért tetszett, mert más, mint amihez hozzászoktam), szegény Henry viszont eléggé szenvedett a lábával a csöppnyi rodeo hajójában, mert a creekben én ültem (jóvanna, én mondtam neki, hogy cserélhetünk, én mégis csak kisebb vagyok, de nem hagyta még síkvizen sem).

Ja, és mindez 20 percre Dunedintől:) Hát nem csodálatos azok után, hogy egész Magyarországon nincs vadvíz?! És ugyan ez a srác inkább 4-5-ös vízekre megy, felajánlotta, hogy ha unatkoznék, vagy csak vadvízre vágyom, elhoz ide máskor is. Amúgy nagyon rendes, meg hát tényleg így vadidegenként mindennel kisegített. A többiek nem voltak túl közvetlenek, de a dániai hasonló mókából tanulva úgy döntöttem, elmegyek az esti buliba is, le a tengerpartra, és lám bejött a számításom, estére mindenki oldottabb lett, úgyhogy pár másik kajakossal is sikerült összespanolni.

Ma, vasárnap volt a második napja a versenynek, s ezt a tengerparton, kajak szörf számokban rendezték. itt találkoztam végre Glennel, akit couch surfingről ismerek, de mivel végül nem volt szabad couchja, mikor nekem kellett itt az elején Dunedinben, csak most találkoztunk először. Gyönyörű idő volt, gyönyörű volt a tengerpart, én sajnos nem ültem hajóba, de azért így is nagyon jó volt. Ja, meg kicsit később csatlakoztak a szomszéd lányok is, úgyhogy a verseny végét már velük néztük. Ez a kajak szörf Dánia óta rajta van a listámon...úgyhogy most már nagyon ideje lenne elkezdeni.

Ma reggel elmentem bevásárolni, és mivel ugye tegnap rájöttem, hogy Dunedinről még nem írtam, gondoltam magammal viszem a fényképezőgépet, fényképezgetek útközben a városban, hogy majd képekkel is tudjam illusztrálni az irományt. Épp Dunedin leghíresebb épületét, a vasútállomást próbáltam fényképezni, nem sok sikerrel, met persze csomó lámpaoszlop, meg zavaró autók, stb. Na, végre találtam egy szöget, ahol kb minden klappolt, erre mielőtt lenyomtam volna a gombot, beparkolt elém egy furgon. Kösziiiii! Aztán magamban duzzogva arrébb álltam, és onnan csináltam ezt a képet:

Majd kiszállt emberünk a furgonból, és kedvesen mosolyogva kérdezte: „Próbálsz valami jó képet készíteni a vasútállomásról?”, mondom: „Hááát, igen, próbálnék, de nem az igazi.”, erre ő: „Akkor gyere utánam!”. Nem tudtam hova menjek és mi lesz belőle, de Új-Zélandon vagyok, nem igazán gondolkoztam, mentem utána. Bement a kulcsmásoló üzletébe egy kulcsért (bármily meglepő:)), majd egy másik kapun felvitt a padlásra, és láss csodát, innen már ilyen fotót tudtam készíteni:

 

Kicsit jobb, nem?:)

Annyira feldobta a napomat ez a villámgyors kis szösszenet, hogy utána órákig vigyorogva járkáltam. Még szerencse, hogy ezt a világ egyik legboldogabb országában tettem, így még csak hülyének sem néztek érte:)

 

Anyunak meséltem el először a sztorit, és ő azért az öröm mellett persze megemlítette, hogy jó lenne, ha kicsit óvatosabb lennék. Egyfelől igaza van, másfelől bennem azt világosította meg, hogy mennyire könnyen hozzá szoktam az új-zélandi vidéki város nyugalmához, biztonságához. És összességében mégiscsak azt szűröm le belőle, hogy nagyon jó dolog így élni. Nem kell mindenen parázni, az emberek pedig kedvesek és megbízhatók. Kivételek persze vannak...de létezik 6. érzék is.

Már négy hete tart a hivatalos tavasz, az elsőbe az ausztrál melegből csöppentem bele, és még így is csodálatos melegnek éreztem. 18 fok, napsütés, kis szél, sok fagyi:) Aztán azóta (kb 2-3 hete) eső, szél, és hideg. Ójeee. Visszatért a szobámba is a fagy pár napra. Persze reklamáltam a kiwiknél, hogy tavasz kéne legyen, és hogy hol marad? Erre felhomályosítottak, hogy itt a tavasz=eső. Ja, jó. Azt pedig az időjárás előrejelzésben olvastam még amikor megjött a rosszidő, hogy a viharos széllel jobb ha megbarátkozunk, mert novemberig nem megy innen sehova. Ez segített az evezős dilemmám eldöntésében:) Erősen gondolkoztam (rosszul hangzik, mi?) rajta, hogy lemenjek az evezősklubba, de már kicsit öregecske vagyok én ahhoz, és amúgy is addig-addig gondolkoztam, míg eltelt 3 hónap, és már csak másfél van hátra. Azért azt még remélem, hogy legalább egyszer hajóba ülök itt a déli féltekén (azért mekkora menő lenne fejjel lefelé evezni!!!). Majd ha nem lesz szél persze:)

A természet szerint viszont tényleg tavasz van. Igaz, csomó minden virágzott télen is, de most a fák őrült erővel és gyorsasággal kezdtek virágzáshoz, rügyezéshez. A kiwiket sem kell ám félteni, amint kisüt a nap egy fél órára, mindenki kipakolja a kanapéját a ház elé és ott sütkéreznek. Feelinges ilyenkor a város (legalábbis a diáknegyed). Ma külön vicces volt, hogy amikor délben mentem suliba, elsétáltam egy ilyen kanapés napozós társaság mellett, épp akkor kezdtek inni (volt pár rekesz sörük), majd mikor pár óra múlva jöttem haza, már inkább feküdtek mint ültek, és már nagyon viccesek voltak, mivel már nem sok sör volt hátra. Szóval tudják élvezni az életet. Ja, és mivel ők nem az időjárást nézik az öltözködéshez, hanem a naptárt, szeptember elseje óta egyre több a mezítlábas diák. Konkrétan besétálnak könyvtárba, órára, boltba, bárhova mezítláb. Érdekes.

Apropó, könyvtár (baloldalon azok a kockák egyszemélyes tanulókuckók):

Ha valaki aggódna szellemi fejlődésem miatt, megnyugtathatom, hogy azért járok iskolába is (najó, most már azért tudok disztingválni, nem töröm össze magam, hogy minden órán ott legyek), a tavaszi szünet óta volt két zh-m, egy nagy beadandóm, meg a szokásos heti beadandók statisztikából, és most pedig egy nagyon nagy stat házival birkózom. Hétfőn be is mentem a tanárhoz pár dolgot kérdezni, hogy induljak el a projekttel, de még ki sem nyitottam a számat, már mondta, hogy ha haladék kell, szóljak, tud adni még két hét pluszt. Tök cukker:) Amúgy is nagyon klassz naponta 284-szer találkozni a kiwik „No worries” életfilozófiájával. Azért reméljük kész leszek időre, csakhogy utána lehessen 2 nyugis, „No worries” hetem a vizsgaidősuckig.

Közben ma rájöttem, nevetséges, hogy eddig nem írtam még Dunedinről, a városról, ahol élek. Úgyhogy hamarosan következik ez a hiánypótló, uncsi bejegyzés is.

A Catlins Nemzeti Parkba már érkezésem óta el akartam menni, mert hihetetlen gyönyörű hely hihetetlen közel Dunedinhez (mármint relatíve közel:)). Most péntekre végre megszerveztük a szomszédokkal, hogy elmegyünk egy napra, bár tudtuk, hogy így nagyon sűrű lesz. Végül több látnivaló is le volt zárva, úgyhogy mindenre elég volt az egy nap is. Korán reggel indultunk, hogy a túra legdélebbi pontjára 10-re leérjünk, mert a Cathedral Caves barlangokat a tengerparton csak apálykor lehet megközelíteni. Kb időben meg is érkeztünk, na és ez volt az első lezárt pont (a másikról tudtuk előre, úgyhogy odáig el sem mentünk), veszélyességre hivatkozva. Persze megriszkezve a „feljelentést” mi azért lementünk a partra egy gyönyörű esőerdőn át (tényleg az, hivatalosan mérskeltövi esőerdő), hasonló volt mint a Mt Cargill, de talán még szebb, és most volt türelmem eljátszadozni a fényképezőgépem beállításaival, úgyhogy a fotók jobban visszaadják a feelinget.

Fél-háromnegyed óra alatt leértünk a partra, először is félelmetesen hatalmas hullámok fogadtak minket, még úgy is meglepő volt, hogy tudtuk, ez a partszakasz a 10 méteres hullámok hazája. Lent arra is rájöttünk, hogy valószínűleg azért nem lehet szeptemberben lemenni a barlangokhoz, mert még apálykor is túl magas a víz, és nem lehet szárazlábon megközelíteni. Azért barlang nélkül is jó túra volt, főleg, hogy egyik percben ragyogó napsütés volt, a következőben pedig jégeső...ezt párszor még eljátszotta a humoros időjárásunk a nap folyamán. Következő látnivaló a McLean vízesés volt, ami kb egy 40 perces túrát jelentett, szintén esőerdőben, szintén csak ámultunk-bámultunk.Végig a nagyon kis helyes patak mellett mentünk felfele, és a vízesés valami hihetetlenül lélegzetelállító volt.

Relatíve magas is volt, de a hangja sokkal többet elárult az erejéről. Itt sajnos nem tudtam túl jó fotókat csinálni, mert nevetségesen messzire repültek a vízcseppek, úgyhogy pillanatok alatt vízes lett a gépem, illetve a szálló pára sem segített. Következő úticélunkat, a Purakanui vízesést írták az útikönyvek legszebbnek, de mind a négyen egyetértettünk abban, hogy a 4 látott vízesés közül csak a 3. helyre tehető. Mivel minden relatív ez még mindig azt tudta jelenteni, hogy irtó szép volt:) Utoljára a Matai és a Horseshoe vízesést látogattuk meg. Ez utóbbi nem volt akkora durranás, viszont más volt mint a többi, ezért tetszett nagyon. Matai vízesés: 

Na, itt már kezdtünk nagyon fáradni, de mókás volt, ahogy ez mindenkin másképp és máskor jött ki:) Ezután már csak az általam nagyon várt Nugget Point következett, gyönyörű hely: egy hosszan elnyúló fok végében 1869-es világítótorony áll, a félszigetecske folytatásaként pedig valaki (?) odaszórt egy csomó követ, hogy még jobban nézzen ki. És tényleg még jobban néz ki.

A kedvencem az volt, hogy ha a szárazföld felé álltunk, jobb kéz felől viharfelők, és haragos színű tenger, balkéz felől, pedig kis aranyos felhőcskék, de alapvetően világoskék ég, és sima kék tenger.

Ez utóbbi irányba mentünk le még búcsúzóul, mert volt ott egy kiépített pingvinles, és már nagyon nagyon szerettem volna pingvineket látni. És láss csodát (vagyis pingvint), lementünk, és rögtön partra érkezett egy! Messze volt, és több nem jött, pedig sokáig vártunk, de akkor is tök boldog voltam az első ilyen élményemmel. Arról nem is beszélve, hogy ez a sárgaszemű pingvin a világ legeslegritkább pingvinfaja!

Az egész utazásban az egyik legjobb pedig az volt, hogy ugye hatalmas legelők, farmok között vitt az út szinte véges-végig, és szeptember lévén (mármint tavasz eleje), ezernyi maszületett bárányt láttunk. Az elsőtől az utolsóig, mindegyik látványától elolvadtam. Leírhatatlanul édesek, és ahogy kergetőznek egymással...olyan kis esetlenek. Nagyon félősek amúgy, úgyhogy szinte lehetetlen volt közeli képet készíteni róluk, de végre találtunk egy anyukát két kicsinyével, és őket lencsevégre kaptam:

Ja, és tökre tetszik, hogy itt is teljesen bevett, hogy minden kiránduló mosolyog és köszön mindenkinek. A másik ami szó szerint megszínesítette a napunkat, az a számtalan szivárvány volt.

Élménydús nap volt, nagyon jó társasággal (talán pont ez a három ember a kedvencem az itteni barátaim közül).

Második ausztrál keddem reggelén egyedül veselkedtem neki első sydney-i napomnak, ugyanis Dave annyira belejött a nagybátyjával való barkácsolásba, hogy nem akartam elrángatni turistáskodni. Eleinte térkép nélkül, majd később térképpel bolyongtam be a várost, amiről tudtam, de nem sejtettem, hogy ennyire hatalmas. Egy nap alatt kényelmesen a gyönyörű botanikus kertet és a híres-nagyhidas-operaházas öblöt sikerült bejárnom. Elég hamar megállapítottam, hogy ugyan Ausztrália is nagy álmom volt, és sokáig filóztam, hogy a sydney-i egyetemre vagy a dunedinire jelentkezzek, nagyon jól döntöttem. Annyira jó egészen más, sokkal nyugisabb hétköznapokat élni egy világ végi kisvárosban, mint ugyanazt az életet, mint otthon, bumlizás, tömeg, dugó, stb. Ja, és persze minden irtó drága. Este harmadik ausztrál BBQ-mat kaptam, és persze továbbra sem volt gondom az elalvással. Egész nyaralásom alatt 10-12 órákat aludtam egyébként, eszméletlen jó volt, már nagyon rám fért. Ezután szerdán már kicsit tudatosabban vettem nyakamba a várost, 10:30-ra bementem a városházához, mert onnan indult egy 3 órás ingyenes sétálós városnézés. Nagyon jó volt, csomó érdekes, mókás történetet meséltek Sydney-ről, miközben persze bejártuk a nevezetességeket. Utána pedig egy ír lánnyal áthajóztunk Manlybe, megnéztük a „hatalmas” strandot (így az új-zélandi, sokszor tök néptelen tényleg hatalmas strandok után nem volt nagy durranás:)), és egy jót bush walking-oltunk. Este pedig végre átköltöztem Hannáékhoz, és jujj de nagyon jó volt magyarul beszélni!!!:)

Csütörtökön immár Hannával jártuk be a strandokat, amik azért tényleg nagyon szépek, olyan ausztrálok. Bondi beach-en fish & chips-eztünk is, a rántott Mars szeletet viszont nem vállaltam be... Vacsorára végre székelykáposztát főztünk Hannával, és azt ettük...hihetetlenül jól esett, már nagyon hiányzott:) Pénteken újra a belvárost jártuk, ajándékokat vadásztunk, palacsintáztunk az ausztrál Nagyiban, aztán pedig naplementéztünk, amit persze lekéstünk, de azért kiéltem kicsit a fényképezős hajlamaimat, még jó, hogy Hannának birkatürelme van:) Este még lementünk a hozzájuk legközelebb eső beach-re is, ő 20 évvel ezelőtt is azt a homokot koptatta (ez így kicsit hülyén hangzik...).

És eljött a várva várt szombat. Na persze nem azért vártam, mert meguntam Ausztráliát, hanem mert az a piac napja, méghozzá kürtőskaláccsal!!! Szóval a magyar kürtőskalácsosnál kezdtük a napot...aaaaannyira finom volt!!! Volt bejgli is, de az nálam eltörpül a kürtőskalács mellett:) Utána beszereztük a hiányzó szuveníreket a családnak, majd a halpiacon bóklásztunk. Sok undormányt láttam, meg kell hagyni:D A nevezetességek közül már csak az Anzac Bridge hiányzott a listámról, ezt is bepótoltuk, illetve egy kis kultúrát is próbáltunk magunkba szívni az Art Gallery-ben, majd hazamentünk, összeszedtem a cuccaimait, Hanna és apukája kivittek a reptérre, fájdalmas búcsút vettem tőlük is, és Ausztráliától is.

Ja, és kedvencem Ausztráliában a reggeli madár „dal” volt, annyira vicces hangokra keltem minden reggel, hogy leírhatatlan. No, meg nem feledkezhetek meg arról sem, hogy így a kiwi akcentus után az ausztrál könnyen érthető volt. Tök vicces, mert emlékszem, amikor először találkoztam ausztrálokkal, kb semmit nem értettem, most meg már a kiwihez képest tényleg semmi extra. És végül az időjárás, ami az első pár napban esővel fogadott, azért megemberelte magát, és mint a képekről is látható, Sydneyben már kegyes volt hozzám. Kicsit irigykedem is az ausztrálokra (meg Hannára:)), hogy 15-20 fok jelenti nekik a telet.

Nagyon jó volt ez a 12 nap, de főleg az utolsó pár Hannával, azért már hiányoznak a régi barátok, és a magyar nyelv. És hát a magyar kaják külön csodálatosak voltak:) És Dave-nek és családjának, Ashleigh-nek és családjának, Dave nagybátyjáéknak, Hannának és apukájának pedig nem tudom hogy fogom tudni meghálálni ezt a sok jót, amit kaptam, mindenhol nagyon kedvesen fogadtak, és nagyon jól tartottak.

És végül, ha valakit érdekel a sok-sok kép Ausztráliáról:

12 nap Ausztrália, egy Sydney-Christchurch repülőút, reptéren alvás és teherautó stoppolás után újra itthon!!! Ez alapján kitalálhatjátok, hogy most nem fogok mindent megírni, mert picit hulla vagyok, de azért elkezdem (persze előre megírtam már az elejét, úgyhogy így könnyű...).

Szóval augusztus 23-án egy 2 órás repülés árán megérkeztem Aucklandbe, majd onnan még 4 óra volt eljutni Brisbane-ig, ahol már Dave várt, és egy kis esti városnézés után rögtön mentünk is a Sunshine Coastra, ahol lakik. Hál’ Istennek elég fáradt voltam ahhoz, hogy a sarokból rám leselkedő gekkó ellenére is gyorsan elaludjak.

Szerdán rögtön a híres Steve Irwin féle Australia Zoo-ban kezdtünk, ahol elég sokáig elidőztünk kengurukat etetve, koalákat simogatva (irtó édesek!!!) és mindenféle állatshowt nézegetve. Hazafelé még beugrottunk gokartozni egyet, mert Dave szerint az hozzátartozik az ausztrál kultúrához:) Csütörtökön kicsit szétnéztünk Brisbane-ben, vízitaxiztunk (= városnéző túra a folyóról), találkoztunk Dave pár pajtásával (amíg spanoltak, addig engem 70 éves, már délben igen becsiccsentett papák szórakoztattak:D), majd Toowoomba felé vettük az irányt, ahol szülei és testvérei laknak. nagyon jó, vidám estét töltöttünk a családjával, irtó kedves és jófej szülei vannak, az öccseiről nem is beszélve. Az anyukája egy hős... 4 fiút felnevelni nem lehetett semmi (de még most sem az, hogy felnőttek). Ez egy este alatt lejött:) Amúgy vagány a mama, ő is, ahogy az egész család, nagy autóversenyző:D

Pénteken elindultunk délnek, Sydney felé, de a tervnek megfelelően csak Byron Bay-ig jutottunk (Ausztrália legkeletibb pontja, ha jól tudom), mert nagyon szép hely, és kicsit körül akarunk nézni a környéken, de az eső elmosta e tervünket. Így végül másnap is csak a világítótoronyhoz mentünk fel, ahonnan viszont láttunk bálnát, szóval ez nyújtott egy kis vígaszt. Ezután nekiveselkedtünk az előttünk álló 700 km-nek, amit kora estére el is fogyasztottunk, s este már Toukley-ban, Central Coaston, egy Thai étteremben vacsoráztunk Timmel, Ashleigh-vel (ők is nálunk karácsonyoztak 2 éve) és 2 barátjukkal.

Vasárnap állítólag ausztrál vasárnapot tartottunk, mert délben kimentünk a beachre, majd megnéztük Tim focimeccsét, ebédet pedig egy nagyon turistás helyen ettünk, pelikánetetés közepette. Ők is jó showt adtak...olyan kis idióta madarak:) Este BBQ-ztunk, ami szintén nagyon ausztrál (szerintük).

Másnap reggel elindultunk Sydney felé, de csak a Koala Park és a Blue Mountains megcsodálása után mentünk be a városba (vagyis inkább csak a külvárosba). A Koala Parkban nagyon jófej koalákat és dingókat simogattunk, a hegyekben pedig egy rövid vízesés túrát tettünk és megsasoltuk a híres 3 nővér sziklaformációt, s a végén egy jó meleg pitével zártuk a kirándulást. Este Dave nagybátyjáék meleg vacsorával vártak (akárcsak a következő napokban). Szóval jól voltam tartva, de ez az egész nyaralásról elmondható.

A nyaralás sydney-i feléről majd még a héten beszámolok, most csak ennyit bírtam.

Ma egy gyönyörű napsütéses, forró (16 fok...de tényleg irtó melegnek tűnt) napon igyekeztem egyben kipihenni a hétvége fáradalmait, és felkészülni a holnapi nagyutazásra  Ausztráliába (mindezt a hátsó udvarunkon napfürdőzve a többiekkel). Óóó, nehéz az élet, tudom. Reggel 9:40-kor repülök először Aucklandbe, majd néhány órával később tovább Brisbane-be, ahol egy ausztrál pajtásom, Dave fog várni, és onnantól kezdve 11 napig fog istápolni. A terv néhány nap Brisbane, majd autóval lemegyünk Sydneybe, ami kb 900-1000km, és elvileg nagyon szép az út, szóval nem fogjuk elsietni, kb 2-3 napot szánunk rá. Közben útbaejtünk közös ausztrál cimborákat is. Ők Dave-vel együtt nálunk töltötték 2 éve a karácsonyt, pontosabban a karácsonyt Rékánál, Győrben, és a két ünnep között pedig nálunk laktak. Sydneyben pedig remélhetőleg Hannával, egyik legrégebbi evezős barátnőmmel is fogok találkozni. Onnan végül Christchurchbe repülök vissza jövő hét szombaton.

Ez a terv...aztán ki tudja mi lesz belőle.

Őszintén szólva mindig is nagyon vágytam Ausztráliába, és most is sokáig fontolgattam, de végül úgy döntöttem, hogy nem tudok rá ennyit költeni sajnos. Aztán Dave  felajánlotta, hogy kisegít, csak ki ne hagyjam Ausztráliát (mondván, hogy úgy is tartozik a karácsonyi vendéglátásért...haha... ja, meg hogy neki ez aprópénz), és végül abban maradtunk, hogy az egyik jegyet ő veszi, a másikat én, így neki sem kerülök annyiba, de még én is megengedhetem magamnak, és kevésbé érzem magam kellemetlenül, mintha az egészet ő fizette volna. No, szóval ennyi röviden a háttérsztori. Hogy a valódi sztorik mikor jönnek, azt nem tudom, mert fogalmam sincs, hogyan jutok majd internethez, de azért igyekezni fogok egy-egy szösszenetet feldobni gyorsba.

Addig is, akit érdekelnek az eddigi képeim (irtó sok van, pedig igyekeztem szűrni):

Taieri Gorge:

Campus:

Sandfly Beach:

Mt Cargill:

Moeraki, Shag point: https://picasaweb.google.com/107384035139769719554/MoerakiShagPoint?authkey=Gv1sRgCIqunMyqx_W33gE#

Glow worm caves: https://picasaweb.google.com/107384035139769719554/GlowWormCavesAtNight?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOyL3aP0t5mc4AE&feat=directlink

Otago-félsziget:

Queenstown:

A múlt hétvégi csapattal (egy kivételével, az egyik francia srác nem jött) immár végre neki vágtunk a hegyeknek, s irány Queenstown! Szombat reggel indultunk, útközben jópár helyen meg kellett állnunk a gyönyörű környéket megcsodálni, így csak délutánra értünk a queenstowni szállásunkra. Néhány kép az útról:

A középső Arrowtownban készült (itt is játszódott néhány Gyűrűk Ura jelenet), ami egy híres ex-aranybányász falu, most kb turistalátványosságként működik, tele méregdrága üzlettel és étteremmel.

Délután mivel már túl sok időnk nem maradt sötétedésig, csak a Botanikus kertet néztük meg Queenstownban, illetve a tóparton sétálgattunk, persze a gyönyörű naplementét sem hagyhattuk ki.

Este a hostelben angolokkal játszottunk ivós játékokat, majd az ausztrál szobatársakkal mentünk el a híres (?) World Bar-ba, ahol nagyon jó kis estét töltöttünk el. Íme a recept, hogyan rúgj be 50 centből (80 forint) egy szombat este Queenstownban:

-          végy egy nagyüveg sört és egy koktélt a Liquer shopban 10,50 dollárért (rooooohadt drága!!)

-          húzd ki sokszor a királyt a King nevezetű játékban

-          hagyd magad meghívni néhány italra a buliban (biztos, ami biztos, mondd el mindenkinek, hogy aug 20. Magyarország nemzeti ünnepe, s ezt bizonyítsd az arcodra festett magyar zászlóval...nem fogsz szomjas maradni)

-          és végül kb az utolsó italod maradékát lökesd ki a kezedből egy jófej új-zélandi lánnyal, aki, hogy ne legyél szomorú, kezedbe nyom egy 10 dollárost:D

Ennyi:)

Vasárnapra így már egy kicsit punnyadtak lettünk, de azért a lanovka szerű ún. gondolával felmentünk egy dombtetőre, ahol néhány órán keresztül élveztük a napsütést, a látványt, valamint a nyári szánkózást. Vagy legalábbis szerintem nyári, mert betonon volt, ahonnan gondosan eltakarították a havat. Pfff...kiwik. Szóval augusztusban télen nyári szánkó. Mivan?:) Na mindegy, az a lényeg, hogy jó volt. Megnéztünk néhány bungy jumpingot is, de pont nem jött meg a kedvünk 180$-ért ugrani:) Az itt szintén híres Fergburger-ben megebédeltünk, majd hazaindultunk, még egy kis megállással.

Túl sok mindent tehát nem sikerült csinálni a két nap alatt, mert azért mégiscsak 4 óra kb az út egy irányba, de azért a feeling megvolt rendesen, és hát a hegyek már iszonyúan hiányoztak, meg persze jó volt két napot a lazaság jegyében eltölteni. Gyönyörű hegyek közt céltalanul ténferegni, leülni napozni, ahol épp ránk jött a napozhatnék, stb. Ha összejönnek a suli utáni nyári munkás terveim, akkor nagyon szeretnék majd Queenstownban is dolgozni egy kicsit, mert nagyon bejött, úgyhogy majd drukkoljatok, hogy sikerüljön;)

A hétvégi Queenstownt tervező csapattal végül szombaton egy egynapos félszigeti kirándulást csaptunk. A cseh srác pénteken vett egy autót, úgyhogy azzal mentünk. Mire a félsziget északi csücskébe értünk, ki is sütött a nap, az ottani Royal Albatros Colony-t viszont nem tudtuk megcsodálni, mivel az az egyetlen költőhelye ennek a fajnak, és csak vezetett túrán lehet megnézni őket, persze nem ócsójjé. Pont előző nap beszéltem egy dunedinivel, aki pingvinekkel foglalkozik, de azért vágja az egész itteni élővilágot, és ő mondta, hogy ÉK-i szélnél érdemes megnézni az albatroszokat. No, nekünk viharos DNy-i jutott, úgyhogy ha egyszer fizetek is ezért az élményért, akkor az ÉK-i szélben lesz, az tuti. No mindegy, azért körülnéztünk arra felé is, az egyik kis semmitmondó strandról elkezdtünk elmászkálni a sziklákon, és sikerült szinte karnyújtásnyi távolságban látnunk egy sütkérező fókát. Édes volt, de szinte hihetetlen hogy tudott felmászni a sziklákra. A félsziget másik oldalán gyönyörű kilátás fogadott minket, nem mellesleg a múltkor is emlegetett bóbitás kormoránokat most közelebbről is láthattuk, egyet épp a fészkén ülve, kettőt pedig nagy csetepaté közben. Természetesen tengernyi sirályt is láttunk, de azok azért annyira nem kötöttek le minket.

Elindultunk visszafelé, de persze azzal a tervvel, hogy ahol csak érdemes, megállunk körülnézni. Így lyukadtunk ki egy 2-3 órás gyalogtúra során a Piramisok nevű képződménynél, valamint a Victory Beachen. Gyönyörű időnk lett eddigre, s ezen az oldalon még a szél is elviselhető volt (már ebédelni is tudtam, mert kiolvadt az addig fagyott szám és arcom), ezért nem siettünk nagyon, felmásztunk a kisebbik „piramisra”, ami fent kiderült, hogy egy vulkán (volt), úgyhogy gyorsan szaladtunk is le:p Utána irány a tengerpart, ahol nagy csalódásunkra nem láttunk se fókát, se pingvint (utóbbit nem is vártuk, mert elvileg csak alkonyatkor jönnek ki a vízből), csak sirályt. De gyönyörű volt a tengerpart, és az odavezetű út is nagyon vadregényes volt, olyan növényzet és hangulat volt, mint eddig sehol máshol. Elsétáltunk a tengerpart sarkába, ahol a sziklák kezdődtek. Na, ott bezzeg láttunk mozgó sziklákat, egész sok fóka heverészett, de jóval arrébb. A mexikói srác viszont nagy mászó, úgyhogy ő egész sokat ment a sziklákon feléjük, és látott is egy hasadékban 4 vagy 5 bébi fókát...jajj, de irigyeltem! Idővel tovább álltunk, következő állomás az Allan’s beach volt, na, itt már láttunk is egy hatalmas hím fókát (illetve egy ember apukát a gyerekével szörfözni). Tök közel voltunk hozzá, egy ideig csak nézett ránk bambán, néha pózolt kicsit, majd megunta a pofánkat, és besétált az óceánba. A part felett igazi új-zélandi dimbes-dombos táj volt, gyönyörű zöld fű, sok-sok legelésző fehér pöttyel.

Az utolsó megállónknál szerettük volna megvárni a naplementét, hogy láthassunk pingvineket „partraszállni”, de sajnos egy új tengerpartot akartunk egyúttal felfedezni, amit nem egészen sikerült kivitelezni. Végülis kirándultunk egy jót, de pingvint nem láttunk. Mindezek után hullafáradtan hazajöttünk, és ma pedig egész nap itthon, hiszen megjött a beígért havazás, ami miatt pl a könyvtár is 4-kor zárt be az este 11 helyett. Nem tudom, mi ez a hiszti egy kis havazás miatt:p http://www.odt.co.nz/news/national/173602/polar-blast-one-50-year-event

 

A szombati csapatunk jobbról balra: a mexikói Felipe, a francia Cyril és Renaud, a cseh Martin, és én (aki furcsán néz, mert nem biztos benne, hogy működik az önkioldó a fényképezőgépén...lehet tippelni, vajon működött-e;))

Bizony-bizony, egy kicsit eltűntem, mert itt néha tanulni is kell. Kellett nekem idejönni, mi?

Szóval most csütörtökön írtunk „zh-t” Nemzetközi kereskedelemből, 25%-ot számít a végső jegybe. Nem mondanám, hogy túlzottan hatékony voltam a tanulást illetően, nagyon zűrzavaros volt amúgy is az elmúlt másfél hetem, de annyira nem sikerült rosszul. Meg ugye van az a nyomi statisztika tárgyam, abból is van minden héten házi, azzal is szenvedgetek. Most még a következő két hétben megpróbálom kicsit megerőltetni magam, tanulni, meg megírni a lassan esedékes két nagyobb beadandót a két másik tárgyamra, mert aztán ha jön a tavasz, úgysem fogok tudni a se..emen maradni. Relatíve sokat voltam mostanában a könyvtárban, és ezen a héten látszott, hogy csomó tesztet (a kiwik így mondják: tííszt...hát nem csodálatos?) iratnak, mert tök fullon volt (de kb este f11-ig). Amúgy nagyrészt üvegfalú az épület, úgyhogy tök jókat sütkéreztem a napon (mondom én, hogy nem voltam hatékony...).

Most hétvégén Queenstownba, a síelés és kb minden extrémsport városába akartunk látogatni, de aztán megint nagy havazást ígérnek, amit itt nem úgy kezelnek, mint Ausztriában (ahol pik-pakk leesik 2 méter hó, de fennakadás egy szál se), hanem bizony a múltkori havazás alkalmával is Queenstownban ragadt plusz pár napra az egyik lakótársam. Ehhez az ott ragadáshoz viszont kicsit drága hely, úgyhogy inkább elnapoltuk.

Keddenként járok Capoeirázni, ahol meg kellett állapítanom, hogy a fiúk a Föld ezen féltekén sem mossák az edzéscuccukat:D

E heti nagy mulatságom az volt, hogy a World Economy című tárgyam oktatója próbálta magyarázni a pénzügyes részt. Szerinte Kína pénzneme a kínai dollár... :D

Az egyik kiwi hostom is jót alakított a héten, gondolta főz egy jó nagy vacsorát magának, és hogy van egy csomó maradék a hűtőben meg a mélyhűtőben, gondolta azokat felhasználja. Mire megfőzte kiderült, hogy az összes mirelit a másik kiwié volt, de az, hogy az én karfiolomat is belefőzte, az csak akkor derült ki, amikor elkezdtem karfiollevest főzni. Innen már gyanús volt, hogy talán az eltűnt narancsomat mégsem a házi koboldunk nyúlta le...és kiderült, valóban nem!:)

Kinga, köszi szépen a hasznos linket a fókákról. Legközelebb mindenképpen hasznosítom a belőle szerzett tudásomat, és majd jól beszámolok róla! :p

 A szomszédunk kiwi hostja már régóta mesélgetett egy közeli szuper helyről, ahova el kellene mennünk, nevezetesen a szentjánosbogár-barlangról. Ő régen egy köpésnyire lakott onnan, de csak később, cserediákoktól tudta meg, hogy ilyen is van erre felé:) Szóval tegnap este felkerekedtünk, és kb 10-15 perc autózás után nekivágtunk kis elemlámpáinkkal a sötét és saras erdőnek. Kb 20-25 perc múlva véget ért az út, és a vízesésig már csak a patakon felfele, a köveken ugrálva, csúszva, mászva tudtunk feljutni. Mindeközben el kezdtek szaporodni körülöttünk az apró, de annál fényesebben világító férgek (vagy lárvák?). Csodálatos látvány volt, olyan érzése volt az embernek, mintha leszállt volna az ég, és egészen közel lennének a csillagok. Lekapcsoltuk a lámpáinkat, és irtó fényesen ragyogtak. A vízesés meg elvileg csak egy ilyen melléklátványosság ezen a helyen, de kimondottan nagy volt, és igen szép, még így éjszaka is. Visszasétáltunk (vagy visszadagonyáztunk inkább) majdnem a túra legelejére, és egy másik úton pedig felmentünk a Glow-worm cave (barlang)-hez, ami igazából nem is barlang, hanem egy egészen szűk kanyon a patak felett. Na, hát itt tényleg még több világító pötty volt, és még nehezebb volt eldönteni, hogy a kanyon résében látszódó csillagokat, vagy a kanyon falán világító állatokat látjuk.

Amúgy eleinte azt hittem, hogy ezek a glow-wormok lehet valami szentjánosbogár félék lesznek, de aztán megnéztem egyet közelebbről, és hát szó szerint inkább féreg volt (illetve már az gyanús volt, hogy ugye nem repültek), de nem tudom, az is lehet, hogy csak lárva, és ebből szentjánosbogár fog kifejlődni, mert aztán megnéztem a szótárban, és elvileg tényleg szentjánosbogarat jelent a glow-worm. Majd meglátjuk pár hónap múlva mi lesz belőlük:)

Mindenesetre biztosan visszalátogatunk erre a helyre, ha mást nem nappal, mert az a vízesés gyanúsan jól nézett ki, szerintem megér egy sétát...

Mivel tudtam, hogy vasárnapra szép időt mondtak, nem akartam itthon ülni, így kitaláltam, hogy el kéne jutni a kb 70 km-re lévő híres Moeraki Boulders-hez. Mi sem alkalmasabb erre, mint a stoppolás, de amikor a szomszédék kiwi hostját kérdezgettem a buszokról (azért biztos ami biztos ki akartam nézni egy esti buszt visszafelére, ha nem szedne fel senki), felajánlotta, hogy neki van kocsija, és elvisz minket. Így persze már nagyobbra duzzadt a csipetcsapat, úgyhogy végül ma délután 7-en vágtunk neki az útnak (egy 4 személyes autóban: 4-en a hátsó ülésen, 1 pedig a csomagtartóban). Fél 3 körül értünk le az ominózus tengerpartra, hogy meglessük a Moeraki gömbköveket, de 4 órára írták a dagályt, úgyhogy már igen necces volt. Ezek a gömbkövek nagyon különleges képződmények, kb 1-3 méter átmérőjű sziklák hevernek szanaszét az óceánpart egyik részén, és ami miatt különlegesek az az, hogy szinte tökéletes gömb formájúak. A maoriknak természetesen izgalmasabb legendáik vannak a keletkezésükről, a geológusok szerint a kövek agyagpalából alakultak ki a környező üledékes kőzetet megelőzően. Mivel sokkal keményebbek, mint az üledékes kőzetek, jobban ellenállnak az eróziónak, s ezt látni is lehet, hiszen a part folyamatosan eródálódik, míg ezek már mióta ott állnak, és mossa őket a víz...szinte hiába. Bezzeg minket nem hiába mosott;) Az egyik nagyobb kőcsoportra ki akartunk állni mindannyian egy csoportképre, de az egyik lány nagyon nem akart bemenni a vízbe, ezért őt egy másik kapta a hátára. És amint belelépett egy gödörbe, mindketten hanyatt vágódtak, bele a téli, 8-10 fokos Csendes-óceánba... azt hiszem mi jobban jártunk a nadrág felhajtogatással:) Ezek után végül kb több időt töltöttünk a kávézóban melegedve, mint lent a tengerparton, de a kilátás tökéletes volt a kandalló mellől is, úgyhogy egy szavam nem lehet!

Visszafele én vállaltam be a csomagtartót, hát vicces volt. Őszintén szólva elaludtam, úgyhogy amikor szólongattak, hogy jól vagyok-e meg minden oké-e, akkor jól megijedtek, hogy nem válaszolok. Na én meg akkor ilyedtem meg, mikor bementünk egy kútra tankolni, és mikor kinyitották a csomagtartót, egy idegen nő kukucskált rám föntről... még jó, hogy nem Nyolcadon tankoltunk...mert mint ismeretes, a nyolcadi kutas: a halál:P (Ezt küldeném azoknak, akikben már felmerült az elmúlt egy hónapban, hogy hiányzom...így gondolom, máris nem :)) Na, de azért komolyabb dolgokat is csináltunk visszafele, pl megálltunk a Shag Pointnál. A shag egy itt jellegzetes madár fajta, megnéztem a szótárban, elvileg bóbitás kormoránt jelent. Szóval csudaszép szirtre sétáltunk ki, rögtön meg is láttunk egy fókát heverészni lent a sziklák között, majd a parttól kicsit bentebb lévő külön álló szirteken is láttunk mozgó szikladarabokat, amik valószínűleg inkább fókák voltak. Valamint volt néhány szirt, amit teljesen elleptek a madarak, logikusan a kormoránok. Szerintem ez a hely még szebb volt, mint a gömbköves tengerpart.

Egy finn barátnőm szervezett kirándulást tegnapra. Végül szép számmal összegyűltünk (12-en, azt hiszem: 3 holland, 2 cseh, 2 francia, 2 svájci, 1 német, 1 finn és én), és a 10:15-ös megcélzott indulásból 10:15-ös indulás lett. Hihetetlen:) Kicsit kibuszoztunk a városból, majd pedig irány az erdő. A cél a 676 méter magas Mt Cargill volt, ahonnan a legjobb a kilátás a környékre. Igen felhős időben indultunk, de délutánra napsütést ígért az eddig mindig megbízhatónak tűnő időjárás előrejelzés, szóval bizakodtunk. Fölfele kb 2 óra volt az út, ennyit írtak hivatalosan is, de igen lassan mentünk, persze nagyban ment a trécselés (főleg, hogy csak európaiak voltunk, úgyhogy jól ki lehetett beszélni a „felsőbbrendű” amerikaiakat:)). Nagyon jó kis csapat voltunk. Azért a vége fele már kezdett nagyon frusztrálni a lassúság, úgyhogy páran kiléptünk, és végül emberi tempóban vágtáztunk fel a hegytetőre.

Az erdő csodálatos volt. Lehet, egy hozzáértő leharapná a fejemet ezért a könnyelmű kijelentésért, de egy az egyben olyan volt, mintha esőerdőben gyalogolnánk. Tél ellenére irdatlan sűrű volt a növényzet, tele páfránnyal, pálma szerűségekkel, és egyéb egzotikus csodával. A néha keresztbe szaladó patakokról, vízesésekről nem is beszélve. Egy mezőről indultunk, és hihetetlen érzés volt, ahogy beléptünk az erdőbe, és a páratartalom minimum megduplázódott pár méteren belül. Az erdő sűrűségét pedig az is mutatta, hogy a pénteki nagy esők miatt mindenhol máshol tocsogtunk, sár volt, pocsolyák, az erdőben visoznt max nedves volt a talaj. Miközben mentünk, néha esegetett az eső, de csak hallottuk, nem éreztük, illetve sötét is volt.

A tetőre felérve valóban gyönyörű látvány tárult elénk, hosszú kilométereken (10 kilométereken?) át el lehetett látni É-ra, és D-re is. Az Otago-félsziget pedig még tisztábban terült el alattunk. Amikor ott voltunk, nem is érzékeltem, hogy vannak magas hegyek is, de innen jól látható volt az egész domborzata. A legjobb az volt, hogy egyik pillanatban még ebben a látványban gyönyörködtünk, egy perc múlva viszont beburkolóztunk egy felhőbe, és a tv-torony tetejét, ami mellett álltunk, sem láttuk. Kb fél órát tölthettünk fent a tetőn piknikezéssel, ezalatt legalább 5-ször változott így az idő.

Visszafelé szerencsére meg tudtuk győzni a többieket, hogy másik útvonalon menjünk lefelé, így láttuk az Orgonasíp nevezetű képződményt is, ahonnan szintén szép volt a kilátás. Útközben pedig találtunk egy pici barlang szerűséget, aminek a szájában egész nagy hókupac volt, úgyhogy megleptük a többieket egy kis hógolyózáporral. Értékelték:) tunk végéhez érve ismét egy nem várt döntés elé kerültünk. Mehettünk volna az eredeti terv szerint még fél órát betonon, majd felszálltunk volna a buszra (esetleg visszagyalogoltunk volna a városba, szintén autóút mellett), vagy a Graham Bush Walk-on keresztül egy Dunedinen kívüli kis faluba gyalogolni, majd ott felszállni buszra. Ez utóbbit választottuk, mivel 90 percnek volt jelölve az út, sokan ódzkodtak tőle, de aztán ők is rájöttek, hogy ha már gyalogolnak, akkor jobb inkább valami erdőben, mint úton. A 4-es fogatunkkal megint előre vágtáztunk, kb 40-45 perc alatt tettük meg az utat, ami még a másik erdőnél is csodálatosabb volt. Leírhatatlan, de komolyan. Hasonló volt, de még sűrűbb, még különlegesebb, még édesebb vízfolyások, még romantikusabb, és legalább olyan szép kilátások, amikor épp kiláttunk a fák közül. Fotókat sajnos itt már nem nagyon készítettem, mert csúszós volt az út, elővenni meg nem akartam lépten-nyomon a gépet, mert olyan jól belejöttünk végre a túrázásba. Illetve sajnos a gépem nem annyira szerette ezt a párát (és a fényhiányt sem), úgyhogy sok jó képet amúgy sem sikerült volna csinálnom. Magamban mindenesetre mindent elraktároztam:)

Délutánra valóban kisütött a nap, úgyhogy a buszra a napon sütkérezve vártunk. A napot egy szaunázással koronáztuk meg...igen jól esett, és így még talán „az erdőben megizzadás, majd a tetőn szélben fagyoskodás” általi megfázást is elkerüljük. Összesen 3 vagy 4 órát gyalogoltunk, és így ezzel a szaunával megtoldva, egyáltalán nem kellett altató. A menetrend szerinti szombati bulizásról pedig hallani sem akartam:)