Vízipók a messzeségben

Ma reggel elmentem bevásárolni, és mivel ugye tegnap rájöttem, hogy Dunedinről még nem írtam, gondoltam magammal viszem a fényképezőgépet, fényképezgetek útközben a városban, hogy majd képekkel is tudjam illusztrálni az irományt. Épp Dunedin leghíresebb épületét, a vasútállomást próbáltam fényképezni, nem sok sikerrel, met persze csomó lámpaoszlop, meg zavaró autók, stb. Na, végre találtam egy szöget, ahol kb minden klappolt, erre mielőtt lenyomtam volna a gombot, beparkolt elém egy furgon. Kösziiiii! Aztán magamban duzzogva arrébb álltam, és onnan csináltam ezt a képet:

Majd kiszállt emberünk a furgonból, és kedvesen mosolyogva kérdezte: „Próbálsz valami jó képet készíteni a vasútállomásról?”, mondom: „Hááát, igen, próbálnék, de nem az igazi.”, erre ő: „Akkor gyere utánam!”. Nem tudtam hova menjek és mi lesz belőle, de Új-Zélandon vagyok, nem igazán gondolkoztam, mentem utána. Bement a kulcsmásoló üzletébe egy kulcsért (bármily meglepő:)), majd egy másik kapun felvitt a padlásra, és láss csodát, innen már ilyen fotót tudtam készíteni:

 

Kicsit jobb, nem?:)

Annyira feldobta a napomat ez a villámgyors kis szösszenet, hogy utána órákig vigyorogva járkáltam. Még szerencse, hogy ezt a világ egyik legboldogabb országában tettem, így még csak hülyének sem néztek érte:)

 

Anyunak meséltem el először a sztorit, és ő azért az öröm mellett persze megemlítette, hogy jó lenne, ha kicsit óvatosabb lennék. Egyfelől igaza van, másfelől bennem azt világosította meg, hogy mennyire könnyen hozzá szoktam az új-zélandi vidéki város nyugalmához, biztonságához. És összességében mégiscsak azt szűröm le belőle, hogy nagyon jó dolog így élni. Nem kell mindenen parázni, az emberek pedig kedvesek és megbízhatók. Kivételek persze vannak...de létezik 6. érzék is.