Vízipók a messzeségben

Szerda dél körül Queenstownból átbuszoztam egy kisebb faluba, hogy átstoppoljak Wanakába. Kb 3 percen belül megállt egy 60 év körüli végtelenül kedves aucklandi házaspár. A táblámra „Wanaka please” volt írva, és rögtön azzal kezdték, hogy ők nem pont oda mennek, de azért közelebb tudnak vinni, onnan már nem lesz gond. Aztán 1-2 percen belül meggyőzték egymást, hogy najó, mégiscsak el tudnak vinni egész a youth hostelig:) Alig több mint 1 órás volt az út, de gyönyörű, izgalmas kanyarokkal és nagyon jól elbeszélgettünk.

Délutánra megérkeztem a hostelbe, úgy terveztem, egy kisebb túra még bele fog férni. Ebéd után kiderült, az amerikai szobatársaim (két favágó srác, lol, de nagyon jóarcok, komolyan) is kirándulni készültek, úgyhogy együtt mentünk, s végül még egy ír meg egy walesi is csatlakozott. Az első adandó helynél, ahol legálisan átmehettünk a kerítésen, elindultunk felfele a hegyoldalban. Hát a srácok nem sz.roztak, nem ám a kacskaringós úton mentünk (ami nyilván azért volt kacskaringós, hogy emberi lény is feljuthasson a dombra), hanem nyíl egyenesen felfele. Az épp az előző napi 18km-ért duzzogó lábam nem repesett az örömtől, de hősiesen végigbírta. A túra kb felénél a két másik srác visszafordult (az egyik addigra már vagy harmadszor feküdt le a földre fáradtságában.haha), mi caplattunk tovább. Én még most is tele vagyok a hadi sérüléseimmel, ezer karcolás, tüske (azok a nyamvadt alpesi gyomok), na meg egy látványos seb a hátsócombomon, amit egy szögesdrótnak köszönhetek. Mostanra már nem vérzik:)

Temérdek-temérdek nyuszival és báránnyal találkoztunk, sőt, a felső részen tehenekkel is, de ők még a bariknál is félénkebbek voltak.

Végül hiába a két szemrevaló fiú, és hiába vetkőztek félmeztelenre egy idő után, egyikőnk sem ért fel a csúcsra...haha. Szóval nem találtuk meg az ösvényt a Mt Rob Roy csúcsára, így mikor már kellően szép kilátás tárult elénk, feltöltődtünk a 2 napos almáspitémből és a különösen felemelő látványból, aztán visszaindultunk. Na, lefele már tényleg nem volt vicces levágni minden kanyart. A srácok meg közben még bárányokat is kergettek. Mellesleg irtó hangos állatok (mármint a bárányok, nem az amerikaiak), beeee nem állt a szájuk. Végül sikerült felvennem videóra, ahogy az egyik srác becserkész egy bárányt. Nekem fájt a szívem a kicsikéért, de aztán olyan cukin simogatták, hogy megbocsátottam nekik.

Csütörtök délelőtt elindultam a West Coastra a Fox gleccserhez. Egy sima távolsági buszra foglaltam jegyet, így kellemes meglepetés volt, hogy a sofőr sokat mesélt a környékről, hol mit látunk, melyik hidat és utat mikor és miért építették, stb. A glecsserek környékéhez közeledve még egy rövid filmet is levetített róluk (igaz, ez inkább reklám szagú volt). De ez az 5 és fél órás buszút elképesztően fantasztikus volt!!! Először a Hawea tó mellett haladtunk pár 10 km-en keresztül (valószínűtlenül türkizkék víz és körülötte a hegyek...), majd egy búcsú pillantást vetettünk a Wanaka tó másik végére, és bevetettünk magunkat az igazán nagy hegyek közé. A Déli-Alpok legalacsonyabb hágóján, a Haast-hágón szeltük át a hegyláncot. Itt már javában esőerdőben kanyarogtunk. A Haast folyónak pedig olyan vadvízes szakaszait láttuk, hogy csak na, félelmetesen hatalmas sziklákkal. Sofőrcserénk is volt útközben, mindezt egy vízeséshez időzítették, hogy addig mi közelebbről is megnézhessük. Milyen szép tőlük! Eredeti terv szerint egyébként stoppoltam volna ezen a szakaszon is, de mivel lefoglaltam előre a gleccsertúrát, nem akartam megrizikózni, hogy esetleg nem érek oda időben, mert mondjuk senki nem szed fel. És jó döntés volt, mert nevetségesen kicsi volt a forgalom ezen az útvonalon.

Péntek reggel Fox glacier village-ben keacsiripelésre (a kea egy új-zélandi zöld hegyi papagáj) ébredtem, majd jól le is fotóztam a kis huncutokat a nagy csetepatéjuk közepette. Utána átsétáltam a gleccsertúra találkozó pontjához, ott megkaptuk a kb mázsás bakancsokat, plusz az egyéb kellékeket, majd egy nagyon helyes kis busszal átvágtunk az esőerdőn. Kb ¾-1 órás séta árán jutottunk fel a gleccserre, de ez a séta sem volt semmi, hiszen végig láthattuk a gleccser frontját. Illetve ott sétáltunk, ahol 150 évvel ezelőtt 200 méter jég tornyosult. A gleccseren pedig fantasztikus alakzatokat csodálhattunk meg közelről, egyiket-másikat belülről is. Nagyon-nagyon klassz volt! A kb 3 órás túra után visszatértünk a bázisra, felkaptam a csomagomat a hostelből, megajándékoztam magamat egy sajtos-steakes pitével, majd elindultam a falu másik végébe, hogy nekilássak a stoppolásnak. Hát irtó kicsi volt a forgalom, de végül 10 percen belül így is felszedett egy cseh turista (aki egyszer már érzéketlenül elhajtott mellettem, de aztán meggondolta magát és visszajött:)). Hát nem volt annyira kényelmes a helyzet, mint amikor az idős házaspár szedett fel, de azért el tudtunk beszélgetni, és rendesnek tűnt. Hokitikában tett ki, mert ő csak odáig ment, én pedig itt is kisétáltam a város szélére, ahol talán 3 percet álltam, mire egy itt élő, dél-afrikai származású nő vett fel. Szimpatikus és laza volt, pikkpakk Greymouthba is értünk, sőt, még azt is tudta, hol van az utca ahova mennem kellett, így szinte házhoz vitt. Greymouthban egy „couch” várt, Phillip és lakótársai, de mint kiderült 4 angol couch surferük is volt, úgyhogy egész nagy társaság jött össze. Tulképp, mikor megérkeztem, nem is voltak itthon, de az egyik lakótárs eljött értem kocsival, ledobtam a cuccomat, és leindultunk a tengerpartra, ahol a BBQ partink volt. Nagyonnagy flash volt körbeülni a tüzet, sütögetni, megnézni a fantasztikus naplementét, iszogatni, beszélgetni. Kiváló volt a társaság is.