Vízipók a messzeségben

Szóval csodával határos módon végül túléltem Wanganuit, de mivel minden biztonságérzetem elszállt, úgy döntöttem, itt az ideje buszra ülni. Ki is néztem, majd sikerült 1 teljes perccel lekésni. Tehát megint a stoppolásnál kötöttem ki. 20 percet kellett várnom az első fuvarra, aki egy nyugdíjas ausztrál férfi személyében jött, jófej volt, kellemes utam volt vele, bár csak 90 km-t vitt, mert ő utána lekanyarodott az utamról. A táj gyönyörű volt végig, zöld dimbes-dombos, sok birkával, és igen kanyargós úttal. Raetihiben tett ki, itt a 2. kocsi vett fel (de ez több, mint 5 perc múlva jött), egy középkorú férfi, és mint kiderült, velem egyidős lánya van, aki szintén stoppos, most épp Kambodzsában van, úgyhogy gondolta, ez a legkevesebb, hogy cserébe ő is felvesz stopposokat! National Park Village-ben kitett egy hostelnél, ami igen jó hangulatú volt, a közepén hatalmas mászóteremmel, s a hálószobánk bejárata kicsit barlangra hasonlított a fal mögött. Az egyik amerikai lány szobatársamról kiderült, Dunedinben tanult ebben a félévbenJ Baromi jó volt találkozni egy „homie”-val!!! Sok „közös” emlék...

Másnap reggelinél összepajtiztam egy amerikai sráccal, Mattel, és aztán addig beszélgettünk, míg végre elkezdett kitisztulni az ég, így elhatároztuk, hogy az ő kocsijával felmegyünk a Nemzeti Parkba, s Whakapapából teszünk 2 kb 2 órás túrát. Az első túra a Silica rapids nevet viselte, egy erdőben, sokszor patak mellett kezdődött, majd kiértünk a kies, vulkáni tájra. Mivel Gyűrűk Urába illő mocsár felett kellett áthaladnunk, sokáig pallókon, stég szerű úton haladtunk, s közben hihetetlen látványként magasodott előttünk mindhárom nagy vulkán: a távolban a Mt Tongariro, kicsit közelebb a tökéletesen szimmetrikus formájú, a Gyűrűk Urában Mt Doom-ként szolgáló Mt Ngauruhoe, s legközelebb hozzánk a legmagasabb, leghavasabb Mt Ruapehu. Második utunk a Taranaki vízeséshez vezetett, a táj ismét lenyűgöző volt, hihetetlen vulkáni maradványokkal, és végül a vízesés is hatalmas élmény volt. Alulról is klassz volt, de a legjobb az volt, hogy az út felvitt a tetejéhez is, úgyhogy nagy merészen kiállva kövekre le is tudtunk nézni rá a magasból.

Vacsora után megnéztük a Gyűrűk Ura 3. részét, hiszen másnap azokon a helyeken fogunk kirándulni.

Szerdán kora reggel kellett kelni, mert 7-kor indult a busz a Tongariro Crossing kezdetéhez. Kb 8-kor indultunk el a túrán, rögtön a tegnapihoz hasonló kies, kihaltnak látszó vulkáni talajon, sokszor konkrétan vulkáni hamun. 1-másfél óra enyhe emelkedő után elértünk a Devil’s stairs-hez, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert igazán gyilkos volt felcaplatni a temérdek összevissza méretű lépcsőfokon. De felértünk, és a látvány minden csepp vérért, verejtékért és könnyért kárpótolt. A két vulkán közti „fennsíkon” találtuk magunkat, ahol az alsó egy métert szinte mindenhol a gőz uralta. Nem igazán látszott a talajon, hogy miből gőzölög, de gőzölgött. A gyönyörű szép Mt Ngauruhoe-t pedig innentől kezdve szinte végig láttuk, kivéve mikor időről időre néhány másodpercre felhőbe burkolózott.

Szóval a fennsíkról megint nagy mászás állt előttünk, mert fel lehetett kanyarodni a Tongariro hegy tetejére, vagy menni tovább a rendes úton. Hát mi természetesen meg akartuk hódítani a fantasztikusnak látszó 1967 méter magas Tongarirot. Az egész út lélegzetelállító volt, már önmagában a látvány is (ráláttunk a távoli Blue Lake-re és az Emerald Lakes-re, valamint egyre feljebbről láttuk a kedvenc hegyemet,”Mt Doom”-ot. Aztán közeledve a csúcshoz, egyszercsak teljesen havassá vált az út, még közelebb a csúcshoz pedig egyszercsak véget ért a hó, s elkezdett melegünk lenni. Lehajoltunk, és a talaj árasztotta magából a forróságot, helyenként gőzölgött is. Hihetetlen volt egyik pillanatban havon, a következőben pedig forró talajon járni. A hegy legtetején tartottunk egy kis pihenőt. Muszáj volt, mert nehéz volt betelni a pillanatonként változó látvánnyal. Ha a tavak felé tekintettünk, szép kék eget láttunk napsütéssel, ha viszont a másik oldalunkon lévő szakadékba néztünk, nem láttunk semmit, mivel pont az azt takaró felhő szélén ültünk. Következő állomás a Red Crater volt, ami szinté csodás volt a nagyon vörös színével, s a gőzölgő lukaival. Még több mint a túra fele hátra volt, de innentől kezdve már szinte csak ereszkedtünk, úgyhogy jó kis időt eltöltöttünk még a tavaknál. A túra után kicsit szusszantunk, majd megkértem a sofőrt, hogy dobjon el az első rendes útig, mert már azt az 1 km-t sem volt kedvem lesétálni a másik 22 után. Rendes volt, felszállhattam a buszra, noha csak egy irányt fizettem. Kitett az útkereszteződésnél, a semmi közepén, egy huszadrangú úton, s nekem onnan kellett valahogy eljutnom Taupoba. Mégcsak táblám sem volt, de fél-1 percen belül véletlenül jött egy autó, azt gyorsan lájkoltam, s azonnal meg is állt a középkorú kiwi házaspár, akik pont Taupoba mentek. Hát alig akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém volt. Másfél órán belül Taupoba értünk, közben érdekes dolgokat mesélt a férfi a vulkánokról. Egyetlen sarokra tettek ki a backpackerstől, ahol kaptam egy 4 ágyas szobát egyedül.

Másnap egy helyi busszal jutottam el a Craters of the Moon nevezetű thermál helyre, ahol jópár vulkáni eredetű kráter volt, némelyben iszap fortyogott, a többiben csak számtalan helyről tört fel a gőz. Érdekes volt, de azért Rotoruában elvileg még jobb helyek vannak. Miután körbejártam, átgyalogoltam a híres Huka vízeséshez. Ebéd után tovább indultam a természetes forróvízes forráshoz, hogy vegyek egy fürdőt. Egy legalább 50-60 fokos patak folyt bele a Waikato folyóba, s a kettő találkozásánál kellett megtalálnom a helyemet, ahol elviselhető volt a hőmérséklet. Kb háromnegyed órás kényelmes séta árán jutottam el ide, majd a rövid fürdőzés után visszaindultam a szállásra, s végül a tervnek megfelelően 5kor kezdtem neki a stoppolásnak. Újfent busszal vitettem ki magam a városból, majd 10 percen belül megállt egy indiai csávó, aki Taurangába ment, ami nagyon közel van Mt Maunganuihoz, ahol Paullal, az egyik új-zélandi raftossal kellett találkoznom. A csávó határeset volt, végül csak azért ültem be mellé, mert tudtam, hogy az út végén Paul fog várni. Végül igen kényelmetlen volt, angolul is elég rosszul beszélt, de végül nem volt semmi gáz, úgyhogy Te Puke-ben tett ki, ott pedig Paul szedett fel 15 perc múlva. Először Papamoa beachre mentünk, beugrottunk holland haverjaihoz, egy párhoz. Kedvesek voltak, és kiderült az is, hogy a Wanganuiról alkotott véleményem teljességgel helytálló. Az azért elmond valamit, hogy ők ki akartak költözni Új-Zélandra kb 8-9 éve, a pasi megkapott egy állást Wanganuiben, odaértek, és 2 nap múlva felmondott, mert nem voltak hajlandók ott élni.

Péntek délelőtt felmentünk Mt Maunganuiba, megmásztuk a hegyet, ahonnan nagyon szép volt a kilátás, majd Paul beültetett az öbölben az outrigger kenujába. Már Dunedinben nagyon szerettem volna ilyet csinálni, de most végre nyílt rá lehetőségem, és marhára tetszett. A tervezett vadvízi kajakozást sajnos törölnünk kellett a programból, mert zuhogott az eső.

Ma reggel elhoztak Rotoruába, a következő 2, max 3 napot itt töltöm, de mostanság nagyon ratyi az idő erre felé, úgyhogy nem tudom még, hogy alakul a hátralévő 1 hetem.

Képek továbbra is itt: