Vízipók a messzeségben

Végül egy kicsit több mint 22 órás út után megérkeztem Christchurchbe. Bangkokban és Sydneyben álltunk meg, ez utóbbinál, amíg a tranzitban vártuk, hogy visszaszállhassunk, ügyes Zita persze úgy bealudt, hogy mire felriadt, már senki nem volt körülötte, és jól összecsinálta magát:) Az utolsó utas amúgy pont akkor szállt be, úgyhogy nem lett belőle para, de nem tudom, felébresztettek-e volna, ha alszom tovább. Az Ausztrália-Új-Zéland utat viszont sajnos átaludtam, úgyhogy nem láthattam felülről a déli-szigetet, pedig ha jól sejtem, nagyon szép helyek felett repültünk át.

Christchurchbe az érkezés nagyon jó volt, megcsapott a kb 10 fok (itt most van tél), ami egyrészt felüdülés volt a 45 fok után, másrészt pedig ekkor éreztem meg igazán a nagy utazás fílingjét. Bebuszoztam a városba, majd kicsit több, mint fél órát gyalogoltam a cuccaimmal a hostelig, ami marha jól esett...másnap reggel ugyanez vissza...az is jól esett:) Ami viszont tényleg jól esett, az az ágyban alvás volt. Christchurchben sajnos nem tudtam körül nézni, mert másnap reggel 8-kor indult a buszom Dunedinbe, de azért is szerveztem így, mert a földrengések miatt nagyon ramatyul néz ki a város, a központ kapásból le is van zárva, de elég volt látni a romokat a reptérről bevezető úton is.  Ma hallottam, hogy azóta megint volt egy kisebb rengés, úgyhogy jó, hogy nem maradtam még egy napot, mert akkor kaptam volna belőle.

Szóval tegnap reggel újra egy 6 órás utazás várt rám, nem mondom, hogy nagyon kívántam volna. De gyönyörű tájakon jöttünk keresztül, mindent láttam a havas hegycsúcsoktól kezdve, a nagyon zöld, nagyon birkás legelőkön át a homokos tengerpartig. Így azért túlélhető volt:) (A képekért elnézést, buszból fotóztam, de azért hátha átadnak valamit...)

A központban, ahol leszálltam Dunedinben, Ashleigh, az itteni mentorom várt. Felajánlotta, hogy lakhatok náluk, amíg nem költözhetek be a végső lakásomba. Rögtön elmentünk bankszámlát nyitni nekem, meg vettünk átalakítót az elektorinkus cuccokhoz. Később anyukájával hármasban megsétáltattuk a tök jó arc kutyájukat az óceánparton. Áááá, az gyönyörű volt!!!! A hatalmas hullámokról nem is beszélve. Ma a város többi nevezetes pontját néztük meg, felsétáltunk a világ hivatalosan legmeredekebb utcáján (Guiness rekord...mármint az utca, nem a felsétálásunk;)), ahol amúgy egy öreg bácsi futkosott le-föl...pislogtam nagyokat. Tegnap egyébként gyönyörű idő volt, legalább 10 fok, ma viszont már kicsit csípősebb volt, kb 6, és jól kiröhögtek, hogy miért fázom ilyen melegben:) Amire már felkészítettek előre, az sajnos nagyon beigazolódni látszik, hogy a házakban irtó hideg van...fűtés híján. Holnap beköltözöm a végleges lakásba, ahol 2 kiwivel (=új-zélandival) és 3 másik külföldivel fogok együtt lakni. Valószínűleg ott sem lesz jobb a helyzet. Ma szereztem amúgy tengernyi prospektust a déli-szigeti látnivalókról, végig nézni is rengeteg idő lesz, nemhogy végig járni (amire azért remélem lesz lehetőségem).

Eddigi tapasztalatom alapján irtó kedvesek az emberek, sokat mosolyognak (de lehet, csak azon mosolyogtak, hogy ilyen meleg 6 fokban sapka volt rajtam...), viszont cserébe valami egészen furcsa nyelvet beszélnek. Mivel van új-zélandi pajtim, sejtettem, mire számíthatok, de azért elég frusztráló. Az egy kicsit megnyugtatott, amikor Ashleigh mesélte, hogy az USA-ban sem igazán értették meg. De a bankban például az ügyintéző nagyon kedves volt, mikor levágta, hogy külföldi vagyok, elkezdett angolul beszélni, és így már elég jól értettem is:).

Akik esetleg aggódnának a földrengések miatt: Dunedin az egyik legbiztonságosabb hely Új-Zélandon, mert nem közvetlenül törésvonalon fekszik, és nem is nagyon szokott itt lenni rengés. Legalábbis Ashleigh szülei ezt üzenték a szüleimnek, hogy nem kell aggódjanak:)